/Hankó Ildikó, A magyar királysírok sorsa című könyve alapján/

Székesfehérvár a királyváros és benne a királysírok sorsa, egy kicsit Magyarország sorsa. Minden európai nemzet féltve őrzött kincse, uralkodóival kapcsolatos minden emléke. Európa többi államában számunkra szinte felfoghatatlan összegeket költenek a velük kapcsolatba hozható leletek védelmére. Mi magyarok ezt is magyarosan oldottuk meg, pedig az, hogy a 3. évezredben 15 millióan élünk szerte a világban, de főként a Kárpát-medencében, azt az ország élén állt királyainknak is köszönhetjük. Vitatkozhatunk cselekedeteiken, helyes vagy helytelen döntéseiken, de a „mi lett volna ha, …” kérdésre egyetlen válasz van csak: itt vagyunk, megértük a XXI. századot is.

Most már azonban rajtunk múlik, lesz e tovább, és hogyan lesz tovább.

A királysírok állapota nem oly rég (ma sem sokkal jobb a helyzet)

Hol vannak tehát e dicső királyok eltemetve? Mindenütt és sehol. Feldúlták, kirabolták, gondatlanul kezelték végső nyughelyüket. A legutolsó biztos nyomot nem a „sötét” középkorban tüntették el, hanem a rendszerváltás után tíz évvel, 2000-ben!

A királyi csontokat a történelem folyamán mindig balsors kísérte. A középkorban az őrzésükkel megbízott papok, rablóbandák, I. Miksa király katonái, Szulejmán szultán alattvalói, vallon katonák, a XIX. században a vízelvezető csatornák építői fosztogatták. Az ásatást végzők, Székesfehérvár elöljárói és a püspökök, valamint a csomagolást végző „szakemberek” kezelték gondatlanul. 

Amit itt leírok, az egy vélemény a sok közül, s bár sokan értenek vele egyet, vannak, akik másként gondolják. Azt mindenki egyöntetűen elfogadja, hogy a régmúltban a Habsburg-időkig rengeteg kár érte a maradványokat. A török kiűzése utáni évszázadok és a jelenkor eseményeit viszont már sokan sokféleképen magyarázzák és értelmezik. Vannak akik, úgy érzik, tudják, hiszik, a bazilika ásatásaikor mindent megtettek, ami megtehető volt, s ennél több emberileg nem volt lehetséges. A hivatalos imázs szerinti történet egy nem sok izgalmat tartalmazó szöveg, amit szinte mindenki ismer valamennyire. Azzal újat nem tudnék mondani, szerintem senkinek nem kelteném fel vele az érdeklődését. Legfeljebb a külföldi turistáknak, akik ennél többre nem is kíváncsiak. Nekünk magyaroknak, ez az ország a szülőhazánk, s nekünk fontos tudni, hogy mindig van egy másik oldal, másik magyarázat, csak sajnos ebben az országban sosem lehet tudni, hogy valójában melyik az igazság. Ezért mindenkit arra bíztatok, hogy miután elolvasta mindezt, ne higgyen se nekem, se a már ismert elméleteknek, hanem próbáljon maga utána járni az eseményeknek, keresse meg a bizonyítékokat pro és kontra, és alkosson önálló véleményt.

Az altemplom bejárata

III. Béla királyunk /Palotás József alkotása 2002/

Béla királynak nemcsak halála, hanem élete is bővelkedett érdekességekben. Az akkori idők nem számítottak az ország nyugalmas időszakának. 1162 májusában, harminckét éves korában meghalt Béla herceg édesapja, II. Géza. Fiai és özvegye itt, Székesfehérváron, a magyar királyok koronázó-temetkező templomában helyezték végső nyugalomra. Halála mérhetetlen csapások sorozatát hozta a magyarokra. Megosztott lett az ország, s tíz éven át csatározott a trónért, meglehetősen nehezen követhető módon a halott király két öccse. Szabadon és büntetlenül gyilkoltak, fosztogattak, a szomszédos népek seregei, és hazai bűnbandák is. Ekkor fosztották ki és rombolták le a Szentjobb bencés monostorát.  Először Béla herceg bátyja, III. István foglalta el a trónt, őt Lukács esztergomi érsek ültette oda. I. Manuel kelet-római császár azonban trónkövetelőként léptette fel vele szemben II. Géza király öccsét, István herceget. III. István az osztrák hercegségbe menekült, s trónját végül nem István herceg, hanem az idősebb öccs, László foglalta el II. László király néven. Őt Mikó kalocsai érsek koronázta meg.

A rákövetkező évben II. László meghalt. Őt is ide temették a Bazilikába. Ekkor az elhunyt király fiatalabb öccse, IV. István következett a trónon, akit szintén a kalocsai érsek ültetett oda. Ekkor a német támogatást élvező III. István király serege győzelmet aratott IV. István király serege felett a székesfehérvári csatában. (Az ütközetben maga IV. István király fogságba esett, majd száműzése után hűbéresül ajánlkozott a kelet-római császárnak.) Ősszel megszületett a belgrádi egyezmény III. István és I. Manuel között, melynek értelmében a császár lemondott IV. István "ellenkirály" támogatásáról, mert III. István átadta neki öccsét, Béla herceget dukátusának (hercegségének) területével együtt. Mindez Béla anyjának és az esztergomi érseknek a tudtával történt. A tizenöt éves Béla herceget elvitték Konstantinápolyba, ahol mindjárt Alexiosnak nevezték át, mert a kor elterjedt hite szerint nevének megváltoztatásával kivonták a régi erők hatalmából az embert. (Ekkoriban számos példa van arra is, hogy beteg gyerekek, felnőttek nevét megváltoztatták, mert úgy hitték, a rontás (betegség) úgy következett be, hogy valakinek ártó hatalmába került az illető neve.) I. Manuel császár a túsz Alexios herceg számára új méltóságot, a despotes /deszpotész/ (a magyarok nyelvén "uram") rangot hozott létre, mely ettől fogva a császár utáni második rang lett, és lányát Máriát is eljegyzte Béla-Alexios-szal.

1165-ben Zimony várában meghalt IV. István király. Először Zimonyban, majd Székesfehérvárott, temették el. Zimony III. István király kezére jutott. A vár visszafoglalására a keletrómai császár hadjáratot indított, melyre magával vitte Béla-Alexioszt is. Nyárra, több kísérlet után végre elfoglalta a várat. Ez azért érdekes, mert Béla ekkor szerzte első hűséges alattvalóit. Erről így ír a kortárs Ioannes Kinnamos (Johannes Cinnamus): "Mikor elfoglalták, (a várat védő) Gregorios és a hunok vele lévő vezérei teljes megalázkodással, az említett módon- t.i. kötéllel a nyakukban, mezítláb és fedetlen fővel- siralmas ruházatban járultak a császár elé. A császár egy ideig még pillantásra sem méltatta őket, míg végül, Béla hosszas közbenjárására leölésüket elengedte, de tüstént fogságba vetette őket." Béla így ragadta ki a halál torkából az övéit, s szerezte meg kiszabadulásuk utáni, életük végéig tartó lovagi hűségüket. A Zimony elestét követően megkötött béke Horvátországot, Dalmáciát, Boszniát és a Szerémséget a Keletrómai Császárságnak adta.  Vér szerinti császári fiú utód hiányában Bélát, hivatalosan a keletrómai császári trón örökösévé nyilvánították. Kezdetét vette Béla-Alexios felkészítése a császárság és a keleti keresztény egyház vezetésére. Diplomáciát, hadművészetet, teológiát, államszervezést, spirituális és okkult tudományokat, római jogot, művészeteket, nyelveket tanult. Nem csoda, hogy magasan művelt uralkodó vált belőle.

Közben megszületett III. István király gyermeke. Ekkor, a királyi pár az ellenségnek számító, még élő öcsről, Alexios- Béláról "Bélának" nevezte el a kisbabát, hogy a későbbi trónutódlásba bezavaró öcs lelkét elrabolják, s az meghaljon. De nem "Alexios-Béla" halt meg, hanem e gonosz szómágiához eszközül használt ártatlan kisgyermekük. S nekik több gyermekük már nem is lett.

1171-ben Manuel császárnak is fia született. Amint megbizonyosodott fia életképességéről, a Béla-Alexiosnak és jegyesének tett hűségesküt átruházta az újszülött Alexiosra, s leányát rövid idő múlva elválasztotta jegyesétől. Béla így már nem volt többé despotes. Új rangja a kaisar lett, ám ezzel a méltósággal felülmúlta a bizánci előkelőket. Béla 24 éves volt, amikor feleségül vette Châtillon Ágnest, egy szentföldi keresztes lovag és az antiochiai fejedelemnő lányát, Manuel császár feleségének féltestvérét. Magyarországon ő Antiochiai Anna lett. Nevét férje megkoronázásakor változtatták meg, azért, hogy az új név adásával őt is kivonhassák az életét korábban irányító erők hatalmából. Fantasztikus, hogy a szavaknak milyen hatalmas, mágikus erőt tulajdonítottak akkoriban! Ez engem teljesen lenyűgöz. A fiatal pár felkereste a szentföldi johannitáknak tízezer jó bizánci aranyat adományozott azért, hogy birtokot vásárolhassanak Jeruzsálem környékén. Úgy tűnik, ott szándékoztak letelepedni. Tervüket megváltoztatta III. István 1172-ben bekövetkező halála.

Őt Székesfehérvárott, vagy Esztergomban temették el. I.(Barbarossa) Ekkor Frigyes német császár, Lukács esztergomi érsek és Eufroszina királyné még mindig nem a kényszerűségből távollévő idősebb herceget, Bélát, hanem a fiatalabbat, Gézát akarta királlyá koronáztatni. A keletrómai császár aggódott emiatt, és a magyarok is követeket küldtek hozzá, hogy megkérjék, tegye meg Bélát magyar királynak, mivel őt illeti meg az uralkodás joga. Ekkor Manuel hazaküldte Bélát feleségével együtt, aki III. (Görög) Béla néven elfoglalta a magyar trónt, bár az esztergomi érsek megtagadta megkoronázását. A kalocsai érsek tette a fejére a koronát itt, Székesfehérváron, a bazilikában. Mielőtt eljött, ígéretet tett, hogy egész életében védelmezni fogja a császárt és mindazt, ami a rómaiaknak fontos.

Első dolga a rend, Isten Békéjének a helyreállítása volt. Büntetlenséget ígért a bűnözéssel önszántukból felhagyóknak, és kiirtással fenyegette meg a további rendbontókat. Meg is tette. Az engedetlenkedőket kíméletlenül felakasztották. Lovagkirályunk Annával együtt szerzetesrendet (ciszterci), templomokat alapított, folytatva, amit Szent István elkezdett. Feleségével kapcsolatban érdekes adat, hogy Anna királyné alapította meg az ország első közfürdőjét Tapolcán a meleg forrásoknál. Ágnes-Anna 1184-ben halt meg.
1186-ban hűséges és bátorlelkű johanniták védelme alatt érkezett meg Magyarországra a huszonkilencedik évében járó Capet Margit, a második keresztes hadjárat vezérének, VII. Lajos francia királynak leánya, hogy a harmincnyolcadik évében járó királyunk felesége lehessen. Az esküvőre ősszel került sor. E házasságból gyermekáldás már nem származott. Margit a palesztinai Ptolemaisban halt meg 1197-ben. Nem tudjuk, hol nyugszik szegény. Második házasságának megkötése évében III. Béla a Keletrómai Császárságba száműzte az uralkodásának kezdete óta szüntelenül az ő megbuktatásán munkálkodó édesanyját, akit egy ideje már fogságban tartott. III. Béla 1196-ban április 23-án halt meg. Haláláról ezt írja Albericus ciszterci szerzetes "Chronicon ab orbe condito usque ad a. 1241."című krónikájában: "1196….A húsvét előtti csütörtökön meghal Béla, Magyarország királya; bizonyos Kalán püspök ellen az a gyanú támadt, hogy ő itatta meg méreggel."  Fiai (Imre király és András herceg), valamint özvegye, Capet Margit királyné temette el első felesége, Anna királyné mellé.

És hogy egyéb, művelődéstörténeti eseményeket is említsek, melyek az ő idejében történtek:

Béla királyunk jelentős átépítéseket végeztetett a koronázó templomon (csakúgy, mint az esztergomi királyi váron is.). Két új tornyot is építtetett az elpusztultak helyébe. A városban  is jelentős polgári építkezések folytak, amikből sajnos nem maradt fenn túl sok minden. Ez idő tájt keletkezett Szent Gellért őslegendája, valamint a Nagy Sándor-mondakör magyarországi változata. Megjelent a Magyar Birodalom területén a Trisztán-mondakör, s az ófrancia eposz: a Roland-ének, és a germánok Nibelung-éneke. Vlach népcsoportokat telepített be a Szebeni és Fogarasi havasok lábaihoz. Királyunk a Templom lovagjainak adományozta Zengget.

Béla a Magyar Birodalomban elsőként, Keletrómai császári mintára kancelláriát hozott létre, mellyel bevezette a hivatali írásbeliséget. (Ezzel véget vetett a birtokadományozások és öröklések káoszának is.) 1185 körül ezen a kancellárián serénykedett klerikusként az a "névtelen" jegyző, aki Béla halála után megírta a magyarok cselekedeteiről szóló első gestát (Gesta Hungarorum), hogy az "oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit" ne "a parasztok hamis meséiből vagy a regősök csacsogó énekéből, mintegy álomból"  ismerje meg.

Béla összeíratta jövedelmeit is. Eszerint: évente összesen 241.000 márka jövedelme volt. (II.Henrik angol királynak az éves jövedelme 200.000 márka, II.Fülöp Ágost francia királynak pedig évente 150.000 márkája volt.) Lovagkirályunk éves jövedelmének jelentős része (évi 30.000 márka) a városoktól, azok piacaitól, vagy vásáraitól, valamint a révektől eredt. Az Erdélybe betelepített idegenektől pedig évente 15.000 márkát kapott. Az ország hetvenkét ispánja a királynak járó kétharmad címén évente 25.000 márkát fizetett, s miként a királyi jövedelem-összeírás rögzítette, "A hetvenkét ispán mindegyike évenként egy alkalommal ellátja Magyarország királyát, és mielőtt felkelne az asztaltól, legkevesebb száz márka ajándékot ad, de van, aki közülük ezer márkát is."

1192-ben érkezett ide Perugiai Bernát (a későbbi spalatói érsek) jogtudós, bencés szerzetes, a pápai követ kíséretében, hogy részt vegyen I. László király szentté avatásán. III. Béla megbízta őt társuralkodó fia, Imre király jogi-teológiai tanácsadásával. Ezt követően, ez év június 27-én III. Béla,a fent mondott pápai követ és tudós jelenlétében avatta szentté I. László királyt. Ekkorra készült el Szent László új sírja Váradon, s a koponyacsontját őrző fejereklyetartó (herma). A hermát III. Béla arca alapján formázták, így tulajdonképpen ő tekint le ránk, késői "maradékra." Innentől kezdve Szent László királyunk, a magyar lovagkor példaképe, a magyar haza megtartására, szeretetére tanító népmondáink hőse és alighanem a legnépszerűbb magyar szent lett. A Magyar Birodalomban a templomok falára a váradi zarándoklatok során megtekinthető "Szent László herma" alapján festették évszázadokon keresztül Szent László király /III. Béla/ arcmását. Ekkor kezdték el írni az évszázadokkal később majd felfedezőjéről (1770) Pray-kódexnek nevezett kódexet, mely a Halotti Beszéd és Könyörgés szövegén kívül, Könyves Kálmán első törvénykönyvét, valamint a Pozsonyi Évkönyv (Annales Posoniensis, 997-1203), az egyetlen fennmaradó magyarországi évkönyv szövegét, és a magyar királyok jegyzékét is tartalmazza. (Könyves Kálmán király érthetetlen módon elhíresült ama mondatát is ekkor - halála után több mint fél évszázaddal később - írják a fent említett I. törvénykönyvbe, hogy: " De strigis vero, que non sunt, nulla questo fiat", azaz "Boszorkányokról pedig, mivel nincsenek, említés se tétessék".

Béla veretett először rézpénzt, ő rakatott először állatábrázolást ezüstdénárjára. Az oroszlánt, mely a magyar jogar kristálygömbjében is szerepel, és a sast, mely a római császárok hagyományos jelképe. Önmagát is ábrázoltatta egyik pénzén, egy életfa két oldalán ülve, egyszer, mint Béla király, egyszer, mint Szent király. Neki volt először saját címere, melyet pajzsalakban rá is rakatott egyik ezüstdénárjára. Ez a címer a mindenki által ismert kettős-kereszt, amely egyébként a kelet-római császárok kettős-keresztje volt. Ő alkotta meg az Árpád-házi királyok címerét is, a szintén ismerős kilencszer vágott vörös-ezüst pajzsot, a jobbra haladó oroszlánokkal. Egyik pénzérméjén a feliratot jobbról balra kell olvasni, mivel a magyarok rovásírását követik a latin betűkkel. Haláláig egyébként 12-féle pénzt veretett.

Mindezeket csak azért mondom el, mert számomra nagyon izgalmas volt észrevenni, hogy királyunkra mennyire hatott a császár mellett eltöltött idő, mégis csodálatos magyar király vált belőle. Gondolkodásában, tetteiben érdekesen ötvöződött a kétféle kultúra. A Mátyás templomban lévő szarkofágjánál  lévő ismertető tábla, és gyakran a történelemkönyvek is úgy fogalmaznak vele kapcsolatban, hogy „miután a császári trón utódlásának lehetőségétől megfosztották…” Én hiszem, hogy bár ezt a lehetőséget elvesztette, semmitől nem foszttatott meg, és egyáltalán nem bánta, hogy „csak” a magyar trón jutott neki. Ha nem így lenne, hogyan válhatott belőle legjelentősebb Árpád-házi uralkodónk, hogyan építhette volna aprólékosan és olyan okosan az országot, ahogyan azt tette Szent István is. Miért mentette volna meg Zimonyban a honfitársait?

Itthon beteljesíthette sorsát, átvehette Szent István trónját, egy európai mércével mérve jelentős államot, mely gazdagabb volt, mint II. Henriké vagy Fülöp Ágosté, így azzá válhatott, akivé válnia kellett, s ez nem hiszem, hogy boldogtalanná tette.

Székesfehérvár története örökre összefonódik Szent István bazilikájának történetével

A város felvirágoztatása 1018 utánra esik, amikor István elkezdte felépíttetni, illetve kibővíttetni azt a már álló templomot, amiből a bazilika lett, s amelyet a Boldogságos Szűznek ajánlott fel.

A bazilikára vonatkozó írásos emlék, s bennük a hitelesnek elfogadható adat rendkívül kevés maradt ránk. Az alapítás és az építkezés körülményeiről a Hartvik-legenda és a Legenda Maior (Nagy-legenda) ad többé-kevésbé hiteles képet. Az épület többszöri pusztulása és maradék köveinek elhordása megakadályozta a régészeket abban, hogy ha már írásos dokumentum kevéske akad is, de legalább a kézzelfogható maradványok „meséiből” képet kapjanak múltunk e nagyon fontos időszakáról.

Felszentelése 1031-re Imre herceg halála idejére vagy legkésőbb 1038-ra István temetése idejére tehető. Az építkezés azonban ekkor még zajlott. A mintegy 3000 embert befogadó, háromhajós székesegyházhoz elsősorban Tác-Gorsium római kori épületeinek köveit, sírköveit, Aquincum köveit és Óbudáról hozott követ használtak. A várost mocsár vette körül így helyben, építkezéshez használható kő nem akadt. A templom középhajója félkörívvel (apszisszal) zárult, mellette sekrestye volt, s tetejét lapos, ácsolt famennyezet fedte. Méreteiről vitatkoznak a szakemberek. Egyesek szerint 54 méter, mások szerint akár 81 méter hosszú is lehetett, szélessége pedig 32 – 38 méter. Négy tornya erődszerűvé tette az épületet. Belső berendezésének gazdagságát Hartvik győri püspök életrajzi feljegyzéseiből ismerhetjük meg: „ A király bámulatos alkotmányú roppant szentegyházat kezdett építtetni; ennek karfalát külön választott vésemények, padlózatát pedig márványlapok ékesítik; szavaim valóságáról az tehet bizonyságot a ki látta ennek temérdek sok palást, egyházi készület és egyéb ékesség nemeit, oltárai közül több tiszta aranyból készített és igen drága, sorba vett kövekkel környezett tábláit, a Krisztus asztalán álló csodálatos művű fedeles sátort és minden kristály, onixkő, arany és ezüst edényekkel teljes kincstárát.”  A teljes pompát még Thúróczy János 1438-ban és Antonio Bonfini 1543-ban is láthatta.

A tatárjárást szerencsésen megúszta Fehérvár népe, mivel a hó és a jég éppen olvadt, így a körüllévő mocsarak megduzzadtak, s ezen a tatárok nem tudtak átkelni. Az első pusztulás (IV.) Kun László ideje alatt következett be, de nincsenek pontos adatok arról, mi történhetett. A bazilika valószínűleg tűz martaléka lett, amit talán egy rabló (Németújvári Iván) okozott. A károsodástól függetlenül, III. Andrást itt koronázták meg. A végleges helyreállítás I. Károly uralkodás alatt történt. Az eredeti fa tetőzet helyett ólomtetőt kapott, oszlopokkal és boltívekkel megerősíttetett és megszépíttetett. Sajnos még ugyanabban az évben újra leégett, s Róbert Károly újra kijavíttatta. Az ő sírját egy János nevű templomőr kifosztotta, ezért Nagy Lajos már külön sírkápolnát emeltetett magának és családjának, s ezt Szent Katalin tiszteletére szentelték fel. Ebből következtetik az, hogy lányát, Katalint már ide temették el. Ebben Nagy Lajos embernagyságú, vörösmárvány szobra állt, melyekből csak néhány töredék maradt ránk. A kápolnát ugyanis 1800-ban lebontották és köveit a püspöki palota építéséhez használták fel, lebontásáig pedig a püspöki udvar eleségtárának használták!

A XV. Században a bazilikának már négy kápolnája volt, orgonájáról pedig László király koronázása kapcsán szereztek tudomást. Ekkor már állott Buda vára, már pompázott a visegrádi palota, királyaink mégis kötelességüknek érezték, hogy továbbvigyék a hagyományt és őrizzék Szent István emlékét azzal, hogy a templomot csinosítják és ide temetkeznek. Mivel ekkorra már Árpád-házi királyaink nem voltak, egyenes ági leszármazás hiányában ez jelentette számukra a jogfolytonosságot.

A XIV. századtól magánszemélyek betemetését is engedélyezték. Így itt nyugodhatott például Ozorai Pipo temesi ispán, aki az egyik tornyot, s ezáltal a bazilikát mentette meg a pusztulástól. Saját költségén felújíttatta azt, majd alá kápolnát csináltatott, s családjával ide temetkezett. Buzlay László, csókakő ura és családja, Varkoch György Fehérvár várkapitánya, kinek fejét a török levágta, tíz hű katonájával került ide.

Mátyás átépítteti a szentélyt és a keleti oldalon megépítteti a saját családi sírboltját, melyről először úgy gondolták, hogy a bazilika meghosszabbításával kapcsolódott az épülethez, tehát annak szerves része volt, de utóbb kiderült, hogy különálló sírboltról volt szó. Itt helyezte örök nyugalomra apját, Hunyadi Jánost, anyját Szilágyi Erzsébetet is. Ez a kápolna a XIX. században még állt, sőt 1853-ban még misét is tartottak benne, ezután azonban nem kerülhette el e sorsát, s kövei beépültek a városi előkelők és püspökök házainak falába.

A Püspöki palota kertjében tárolt kövek néhány darabja.

A XX. századra az ősi nagyságból semmi sem maradt. Sem a kézzelfogható kövek, a látható, tapintható emlékek, sem az emlékezet. „Az enyészet, a feledés sűrű leple borította a királyok koronázási és temetkezési templomának alapfalait. Mintha még emléke is elenyészésre lett volna kárhoztatva, szétszedték minden kövét az Isten házának, a magyar nemzet államisága fényes tanújelének” – írta Forster Gyula.

A XV. század közepéig a források 17 oltárt és kápolnát említenek a főoltáron kívül. Csak a főoltárt legalább hatvan ezüstszobor díszítette, és számtalan ereklyetartó, köztük Szent Kálmán XII. századi hermája, Szent András fejereklyetartója, Szent Márton vértanú koponyája, Szent János ujjereklyetertója. Mindezen értékek óriási csábítást jelentettek a fosztogatóknak. A magyar trónra igényt tartó Miksa katonái 1490-ben megostromolták a várost, s királyuk parancsa ellenére fosztogatni kezdték a bazilikát. Kálmáncsehy Domonkos prépost az egyik toronyba menekített amit csak tudott, mert a zsoldosok már Mátyás alig kihűlt holttestét is ki akarták hurcolni a templomból. Szerencsére Miksa közbelépett és megmentette a bazilika maradékát. 1514-ben a Dózsa-féle parasztfelkelés idején is raboltak el kincseket a szétvert lázadók. A mohácsi csatvesztés után azonban végleg elveszett a város. 1543 szeptember 3-án a török megszállta Fehérvárt. Igaz, Szulejmán ígéretet tett a lakóknak, hogy a székesegyház értékeit tiszteletben tartja, távozása után, itt hagyott parancsnoka, Ahmed bej kifosztotta az egyházat, s amit meghagyott, azt a megregulázására küldött Quarli bég vitte el, a Szultán parancsa ellenére. Ő dobatta ki a gyűlölt Szapolyai János holttestét is a templomból. A fehérváriak 1564 – ig használhatták templomukat, de egy lázadást követően megvonták tőlük ezt a jogot, s ezután a bazilikát raktárnak használták a török megszállók, a középső hajót pedig dzsámivá alakították át. 1601-ben, amikor Merkurián herceg vegyes (német, vallon, cseh, osztrák) seregével körülfogta és elfoglalta a várost, a törökök felrobbantották a bazilika előcsarnokát, amiben lőszereket tároltak. Ekkor a Mátyás-kápolna kivételével szinte az egész épület romba dőlt. A beözönlő királyi sereg pedig kíméletlenül kifosztotta a még fellelhető értékeket. Ekkor dúlták fel az Anjouk családi sírkápolnáját. A törökök még ugyanebben az évben visszafoglalták a várost és egészen 1688-ig nem is távoztak belőle. Ez volt az, a fordulópont, amikor ez a gyönyörű, gazdag város elvesztette rangját, jelentőségét. A török elvonulása után a templom helyreállítása még lehetséges lett volna, bár súlyos károkat szenvedett. Teteje beroskadt, falai megrongálódtak, de részben még álltak és egyes kápolnái is épségben átvészelték a nehéz időket. 1700-ban Barnabeisz János Félix prépost és Selyei Nagy Ignác, az egyházmegye első püspöke kérelmek hosszú sorát adta be a bécsi udvarhoz, hogy megmentsék a bazilikát a pusztulástól és visszaállítsák eredeti méltóságát. Harcuk végül a prépostság megszüntetésével végződött. A Habsburg udvarnak nem volt érdeke Székesfehérvár régi kiváltságait, különleges helyzetét visszaállítani. Érdeke volt viszont, hogy a késő barokk korhoz illő, reprezentatív püspöki palotát, püspökséget és várost hozzon létre. A régi társaskáptalan székeskáptalanná alakult, a prépostság és őrkanonokság már csak mint javadalom élt tovább, elsőrendű szakrális és közjogi funkcióit elvesztette és egy lett a sok püspökség közül. Az 1800-ban elkezdett püspöki palota pedig egészen egyszerűen ráépült Szent István templomára, illetve egy részére, kövei pedig beépültek annak falaiba.

Szent Istvántól a török hódoltságig, ötszáz éven át a bazilika a középkori magyar állam legfontosabb helyszíne volt. 36 királyunkat és 13 (róluk tudjuk biztosan) királynénkat koronázták itt meg, és az általános vélekedéssel ellentétben csak 15 királyunkat és családtagjaikat temették el itt.

Szent Istvánt 1038-ban, 60 éves korában,

Szent Imre herceget 1031-ben, 24 évesen,

Kálmánt 1116-ban, 42 éves korában

II. (Vak) Bélát 1141-ben, 33 éves korában,

atyját Álmos herceget 1137-ben,

II. Gézát 1162-ben, 32 éves korában

IV. Istvánt 1165-ben, 33 éves korában

III. Bélát 1196-ban, 48 éves korában

III. Lászlót 1205-ben, 4 éves korában

Róbert Károlyt 1342-ben, 54 éves korában,

első feleségét Mária királynét 1317-ben,

és fiát, Károly herceget 1322-ben,

Nagy Lajost 1382-ben, 56 éves korában

Albertet 1439-ben, 42 éves korában

Mátyást 1490-ben, 47 éves korában

II. Ulászlót 1516-ban, 60 éves korában

II. Lajost 1526-ban, 20 éves korában

(atyja II. Ulászló és Szent Imre herceg közé) és

Szapolyai Jánost 1540-ben, 53 éves korában

Mindennek az oka az, hogy Kálmánig az uralkodók egyenesen kerülték, hogy Fehérvárott nyugodjanak. Nem kívántak ugyanott temetkezni, ahol az őseiket meggyalázó és meggyilkoló István király sírja van. Ezért aztán őket, Orseoló Pétert, I. Andrást, I. Bélát, Salamont, I. Gézát és I. (Szent) Lászlót az általuk alapított templomokban helyezték örök nyugalomra Sáron (Sáregres), Vácon, Tihanyban, Szekszárdon és Somogyváron.

Arról már volt szó, hogy az 1848-as feltárásnál hogyan találták meg III. Béla és felesége sírját. Az előzményekről viszont még nem.

A Szent Istvánénak hitt szarkofág

1803-ban a székesegyház köveinek elhordása idején, kőhordás közben egy gazdagon díszített szarkofág került elő. Hogy eredetileg hol állt, azt nem tudjuk. Ezt a kiemelkedő jelentőségű szarkofágot, amely Európa egyik legfontosabb románkori emléke, Szent István szarkofágjának tulajdonítják. A tudomány azonban nem igazolta, hogy ez lett volna Szent István nyughelye. Három oldala díszített, minden bizonnyal azért, mert egy falhoz volt tolva az eredeti helyén. A rövid oldalán szárnyas angyal tart kezében egy pólyást. Az angyal egyértelműen egy lélekvivő angyal, a hatszárnyú szeráfok (angyalok) pedig, amik a hosszanti oldalon láthatók, az Úr őrzői. Láthatók még rajta életfák, esetleg mint Krisztus jelképei, rózsák, Mária szimbólumok és az örök élet jelképei, és a szem, mint bajelhárító, óvó jelkép. Ugyanilyen motívumok találhatók pécsi, esztergomi és somogyvári kőemlékeken is. Ezt a gyönyörű kőládát a török korban itatóvályúnak használták, bár kifolyónyílást szerencsére nem tettek rá. Milassin Miklós püspök hordatta össze kertjébe, több más történelmi emlékkel együtt ezt is, a XVIII. – XIX. század fordulóján, s onnan került a Nemzeti Múzeumba, majd vissza ide 1936-ban. Ez az egyetlen temetkezőhelyi emlék, ami visszakerült ide. Arra a helyre, ahová történetileg való, ahol értelme, jelentősége lehet. Három gránitoszlopa még állt a bazilikának 1930 körül a város néhány pontján. Kettő a Bazilika téren (ez a mai Romkert területe) és egyből honvédemléket készítettek az Erzsébet ligetben (mai Halesz park). Ez utóbbi szerencsére még áll, s ma is látható. A püspökség kertjében voltak összehordva a csodálatos faragott kövek.

Az 1839-es vízelvezető alagút építésekor, a bazilika déli hajójában három sírt romboltak szét. Az itt talált vörös márványból készült, művészi díszítésű koporsókat apró darabokra törték, a benne található leletek egy részét Barkóczy László püspök Bécsbe küldte, néhányat pedig a Nemzeti Múzeumba. Ezek beható tanulmányozása után kiderült, hogy királysírok voltak, melyeket Kálmán királynak, II. Bélának, II. Gézának vagy a gyermekkirálynak, III. Lászlónak tulajdoníthatunk. Miután a sírokat kifosztották, újra behányták földdel és sorsára hagyták. 1862-ben aztán megindultak a rendszeres feltárások a bazilika területén. Az ásatást végző Henszlmann Imre alig két hónap alatt 33 sírt talált, a benne lévő csontvázakkal együtt, melyekből 3 teljesen ép volt. Az ásatást ekkor az aktuális püspök leállíttatta, mert azok már átterjedtek a püspökség kertjére, udvarára, ezzel folytatta azt a rombolást, amit már fél évszázada művelt a katolikus egyház. A szabad ég alatt hagyott ásatást ezután szeméttel kezdték feltölteni. A megtalált csontokat hat ládába csomagolták és a székesegyház kriptájába vitték. 31 évvel később Török Aurél kérvényezte a csontok további vizsgálat, s amikor megkapta, döbbenten vette észre, hogy már csak 5 láda van, azok is felbontva, s a bennük lévő csontok összekeverve. Mindeközben 1874-ben Henszlmann folytathatta az ásatásokat a püspökváltás miatt, ekkor bejutott a püspöki udvarba is. Minden itt folyó kutatás közül ez volt a legjelentősebb, mivel ekkor tárták fel a bazilika apszisát, a bazilika mintegy 5/7 részét (a főhajót és az északi mellékhajót), s találtak újabb 13 sírkamrát, melyből 8-10 csontvázat emeltek ki. Ezek között voltak egészen különlegesek, mivel 3 érintetlen volt. Vörösmárvány sírkamrában voltak, melyek az oltár körül helyezkedtek el, és sírmellékleteket is tartalmaztak, tehát valószínűsíthetően királyi személyek lehettek. Munkájáról részletes albumot adott ki, ami a mai napig az egyetlen tudományos publikáció ebben a témában. 1882-ben folytatódott tovább a feltárás, de királysírokat ekkor már nem találtak. A három ásatás során a bazilika jelentős részeit megtalálták, építésének főbb szakaszait rekonstruálták, a fellelt csontokat pedig, a hat láda kivételével, a régész visszahelyezte egy sírba, aminek az Albert V/41 jelzést adta. Kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy gondatlanul bánt a napvilágra kerülő csontokkal, mivel semmiféle értékelhető segítséget nem kapott a korabeli orvosoktól, tudósoktól. Antropológus bevonása elképzelhetetlen volt abban az időben, így azt hitte, leletei érdektelenek. Óriási tévedésére nincs mentség, legfeljebb magyarázat. Ettől függetlenül, a csontok akkor még azonosíthatóak lehettek volna. Hogy mégsem így történt, az már a XX. század szomorú meséje. Török Aurél antropológus professzor egyedül küzdött tovább a királyi maradványokért, azok azonosításáért és tudományos vizsgálatáért. Hiába jelentette az illetékeseknek, hogy az általa átvett leletekben mekkora károkat okoztak, a dolgot erőforrások hiányában nem orvosolták, csak azok őrzésére kérték fel a tudóst. Tíz hosszú év telt el, mire újra elővették az ügyet, de csak annyi történt, hogy megállapították, a csontok összegyűjtése kegyeletellenes, és mivel azonosításuk lehetetlen, így azokat vissza kell temetni a helyszínen. Pénz továbbra sem állt a rendelkezésre. Eltelt újabb négy év. Addig a csontok dobozban, ládában enyésztek. Ekkor a professzor beadta lemondását a Tudományos Akadémiának és kiadta könyvét Esdő szó címmel, melyben leírta az eddigi kálváriát.

A barikád mögött III. Béla és felesége sírja található (Mátyás templom)

Ezután mozdult csak meg valami és készült el a Mátyás templomban ma is látható méltó síremlék és koporsók. III. Bélát és feleségét nagy ünnepség keretében eltemették. A professzort nem hívták meg az ünnepségre. Ettől függetlenül, a többi csontról is ő gondoskodott. Szétválogatta, összeragasztotta, kiegészítette őket, gondosan rézládába helyezte, s mivel a város nem érdeklődött irántuk, úgy tervezte, hogy ezeket is a Mátyás templomban helyezi majd biztos helyre, végső nyugalomra. Ez 1900-ban meg is történt.

1912-ben a vízvezeték-fektető munkások újra beleütköztek a bazilika falába, abban az évben, amikor Török Aurél meghalt. Mivel 1936-ban újra ásatások kezdődtek, Török professzor utódja, Bartucz Lajos, felhívta a közvélemény figyelmét, hogy ezúttal már megfontoltan és körültekintően kell bánni a koronázó templom területével. A csontvázas sírok száma ebben az évben 86 volt. Előkerül Drugeth Fülöp nádor drágaköves arany pecsétgyűrűje is és találtak ismét olyan koponyákat, melyeken zöld patinanyom volt látható, amiből az következik, hogy a halott halotti koronát viselt. Több olyan medence és combcsont is előkerült melyeken rozsdabarna patinanyom volt, ez pedig kard markolatától és pengéjétől származhatott. Bartucz prof. kiásta az Albert V/41 jelű sírt is, amiben több királyi személy csontja volt megtalálható. Végre „fenntartandó műemléknek” nyilvánították a területet. Bartucz Lajos reménykedni kezdett, hogy most már lesz lehetőség a tudományos vizsgálatok elvégzésére és a csontok párosítására. A prof dolgozott is szorgalmasan a csontok vizsgálatán, a munkára azonban nem sok időt adtak neki, mivel 1938-ra be kellett fejeznie a tudományos munkát, csak sajnos erről elfelejtették tájékoztatni. A sietség oka, az az ünnepségsorozat volt, amire a város készült. A törökök alóli felszabadulás 250. évfordulója, Pacelli bíboros látogatása, Prohászka Ottokár hamvainak áthelyezése a Szent Anna kápolnába, a Szent Jobb megérkezése, dalosversennyel egybekötve, az Esztergomból érkező „Szent István tűz-staféta”, Horthy kormányzó vitézavatása és az országgyűlés, melynek megnyitását aug. 20-ra Szent István halálának 900 évfordulójára tervezték. A kormányzónak azonban azon a napon jelen kellett lennie Hitler, kieli flottaünnepségén, így a megnyitást előbbre hozták két nappal. A bazilika területén is nagyszabású építkezésbe kezdtek.

A mauzóleum

Megépítették a mauzóleumot és a kőtárat. A kor neves művészeit kérték fel e munkák elvégzésére. A mauzóleum épületének és a szarkofág emelvényének alkotói Lux Kálmán és Madarassy Walter. A falfestmény Aba Novák Vilmos munkája, az üvegablakokat pedig Árkayné Sztehlo Lili készítette. A parádék temérdek pénzt emésztettek fel, amiből nem jutott a csontok tisztességes újratemetésére.

Kegyelet a tömegsírnál

Egyszerűen csináltak egy tömegsírt. A csontokat gyufagyári fenyőládákba tették, belerakták a kiásott sírba, újságpapírral betakarták, majd 20-30 cm földdel betemették s kereszttel jelzett kővel fedték le. Ennyi. Mindez az országgyűlés előtti 5. napon történt. Jelen voltak a város elöljárói, és a „szakemberek”. Bartucz Lajos távol maradt. A betemetés előtt, még próbálta menteni, ami menthető, ezért a fontosnak tartott maradványokat (a vélelmezhetően királyiakat) megjelölte, és külön ládába rakta, s gondos lajstromot készített minden egyes darabkáról. Haláláig nem heverte ki, hogy nem sikerült megmentenie az értékes leleteket.

Tanítványaira, Kiszely Istvánra és Hankó Ildikóra hagyta többszáz oldalas dokumentumát az eddigi ásatásokról, ők vették át tőle e nemes feladatot s a mai napig szívügyüknek tekintik azt. A XX. század második felében apróbb régészeti munkák folytak a területen, igaz, 69-70-ben új részletek kerültek elő, például Szent István feltételezett kriptája és a trón valószínűsíthető helye és újabb három csontváz, melyek azonosítása ismét nem érdekelte a régészeket. Mivel azonban már akkora mennyiségű csontlelet került elő a területről, hogy semmibe venni egyszerűen nem lehetett, a természettudománnyal foglalkozó szakemberek részéről felmerült az igény, azok vizsgálatára. 1967-ben felnyitották III. Béla szarkofágját a Mátyás templomban, ’84 júniusában pedig, több mázsányi beadvány, kérelem, és elvtársi levelezés után, végre a tömegsír csontjai is Kiszelyék kezébe kerülhettek. Bokor László, a Magyar Filmhíradó főszerkesztője, Kiszely István és Hankó Ildikó barátja vállalta, hogy filmen dokumentálja a munkálatokat.

A tömegsír szétázott faládái, benne a királyi csontokkal(!)

A felnyitás napján a szemük elé döbbenetes látvány tárult. A ládák talajvízben áztak, amitől már nagy részük tönkre ment, szétnyílt, s belőlük a csontok részben kipotyogtak. 83 ládát tartalmazott a gödör, a középső 17-ben voltak a Bartucz Lajos szerint fontosabb leletek. Ezek ládái is katasztrofális állapotban voltak, de a bennük lévő csontokban, csodával határos módon, kevés kár keletkezett. Kiemelésük után, felsőbb utasításra a munkát két másik szakember, egy antropológus és egy régész vette át, kizárva Hankó Ildikót és Kiszely Istvánt a munkából, pedig az eddigi dokumentációk az ő birtokukban voltak és vannak ma is. Mindeközben a közvéleményt is tájékoztatták a munkálatokról, s ez nagy felbuzdulást váltott ki sokakból. A város alapítványt hozott létre a leletek megmentésére és sok magánszemély nagy összeget adakozott e célra. Mindenki nagyon fontosnak érezte, hogy semmi ne vesszen el a legutolsónak szánt felnyitás során. Az illetékesek ígérték, hogy minderről részletes, összefoglaló publikációt adnak ki. Ez soha nem történt meg, leszámítva, hogy néhány múzeumi füzet, engedélyezett tartalommal megjelent. Novemberre Kiszelyék elérték, hogy újra felnyissák III. Béla szarkofágját, és az altemplomban elhelyezett egyéb maradványok ládáit, hogy elvégezhessék végre a szakszerű tudományos vizsgálatokat. Ám a sors ismét közbe szólt és ők már nem lehettek ott az eseményen. Ezek után mindketten lemondtak Királysír bizottsági tagságukról.

A dokumentumfilm így soha nem készülhetett el, az azonosítást nem végezték el, szakszerű publikáció nem jelent meg azóta sem. A csontok leltárba vétettek, majd szétválogatatlanul, polietilén zsákba csomagolva, rozsdamentes, páramentes ládába téve, visszarakták őket a gödörbe, amit némileg kicsinosítottak. 2000-ben elkészült az új osszárium (csontkamra), a gödör lemezzel kibélelve, téglakamrákkal és klimatizálással.

Királysírok made in Hungary

Csodálom és nagyra becsülöm Hankó Ildikó munkáját, melyet a királysírok megmentése érdekében folytat a mai napig is. Ő úgy gondolja, hogy az osszáriumban őrzött csontokban minden eltelt nappal nagyobb kár keletkezik és azonosításuk lassan már lehetetlenné válik. Én azonban idealista módon reménykedem és vitába szállok vele egy kicsit, hogy még nincs késő, „uralkodóink még kitartanak” egy darabig - bár szakmailag semmi nem támasztja alá bizakodásom – mert hiszem, hogy vannak közöttünk olyanok, akik átveszik és befejezik ezt a munkát, s megadják városunknak, az országnak, a magyaroknak, múltjuk e fontos részleteit, egésszé teszik ezt a most még nagyon hiányos mozaikot.