Bejegyzések
Kultúra-Túra Erdélyben
Erdélyi magyarok
Jó lenne a múltba látni (nem az aktuális politikai trendek szűrőjén keresztül) és megtudni, milyen volt Erdély akkor, amikor még hozzánk tartozott, amikor még Magyarország fontos része volt. Mára alig maradt ebből valami. Aki középkorra kattant mint én, annak nem ez a legideálisabb célpont. Mindig vérző szívvel szoktam panaszkodni, hogy ha valahol lepusztított barokk-kor előtti maradványokat látok, hát itt aztán "sírtam-ríttam vég nélkül". A magyar származásra utaló nyomok szinte teljesen eltűntek. Persze én is tudom, hogy a székelyek, akik e területet túlnyomó részt lakják, nem magyarok voltak eredetileg (netán mégis?), a csángók pedig Moldvából csángáltak (vándoroltak) egyre lejjebb és lejjeb, de mégiscsak a magyart választották nyelvüknek egy idő után! S erre igazán büszkék lehetünk. Egyébként a székelyek eredeti származására utaló nyomok sincsenek vagy ha igen, még nem kerültek elő. (Errefelé úgy tartják, hogy ők Attila leszármazottai, mások pedig folyamatosan gyártják az elméleteket mindenféle egyéb eredetről.) Szóljon, aki biztosat tud! (gondolom megteszi, mert az nagy szenzáció lesz.)
Szóval, ha valaki erre jár, úgy érezheti magát, mintha itt az élet a 18. - 19. században kezdődött volna, amikor is már erősen vitatott volt, hogy kik az országunk urai. Mindezek ellenére azt kell mondjam, hogy az itt élők magyarabbak, mint mi, akik a 98%-ban magyar területen születtünk, nevelkedtünk, és élünk ma is. Ők nem a matériákban őrzik a magyarságukat, hanem a lelkükben s ettől iszonyú erejük van! Megtörhetetlenek. Jöhettek bármilyen pusztító rendszerek, bármilyen irányból, ők kitartottak velünk közös őseik mellett. Nekik ehhez nem kellenek "segédeszközök": várak, épületek, krónikák, dokumentumok, azokat nyugodtan elpusztíthatják az épp aktuális elnyomók, az ő sejtekbe kódolt magyarságukat semmilyen hatás ki nem törölheti.
Mi itthon, Magyarországon, már hosszú évek óta nem teszünk mást, mint loholunk a Nyugat után. Még nem értük őket utól, s nem is valószínű, hogy egyhamar fogjuk, de szó szerint lélekszakadva rohanunk utánuk. Gyerekeinkre és magunkra erőltetve tanuljuk a nyelveiket, miközben elfelejtjük a magyart (már sem írni, sem olvasni nem tudunk magyarul), tömegével vásároljuk áruikat, tanulmányozzuk, átvesszük a kultúrájukat (és kulturálatlanságukat is), és dolgozunk az ő gazdaságuknak. Ha pedig feltenném a kérdést egy magyarországi lakosnak, hogy mit jelent magyarnak lenni vajon mit válaszolna?
Erdélyben az ember választ kap erre a kérdésre: Amikor már mindent elvesznek tőled, s már azt sem hagyják, hogy magyarul beszélj, magyarul élj és gondolkodj, akkor megfogalmazódik benned a válasz. A magyarságod azonnal értelmet nyer, értéke mindennél magasabb lesz.
Nekünk muszáj eddig elmenni? Nem lehetne már most nagyra értékelni ezt a kincset?! Nem lehetne már most ezt tartani az egyetlen lélekmentő dolognak?
Jó dolog idegen nyelveket, embereket, országokat megismerni, és kell is(!), de csak azután, hogy tudatunkba kitörölhetetlenül beépült, hogy magyarok vagyunk, amikor saját hazánk történelmét, nyelvét, kultúráját már zsigerileg ismerjük és mindennél fontosabbnak tartjuk!
Utazás Erdélyországon keresztül
A Dunántúlról indulva rettenet hosszú az út. A hajnali négy órai indulási idő kellett ahhoz, hogy öreg estére a csíki havasok közé érjünk. Szállásunk ugyanis a gyönyörű nevű Csíkszépvízen volt., ahonnan már csak egy jó nagy köpésre van az ezeréves határ (cirka másfél órai autóút vezet odáig). Utunk nagyvárosokon, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredán, és kisebb de gyönyörű helyeken, például Csucsán, Bánffyhunyadon Kőrösfőn vezetett keresztül. Ilyenkor érzem, hogy mekkora volt az országunk Trianon előtt, azt viszont már felfogni sem bírom, hogy mekkora lehetett akkor, amikor még nem találták fel a kétszázzal száguldó autókat, meg a kényelmes panoráma buszokat. Amikor még lovak nyergében meg szekereken törték hólyagosra a feneküket a szerencsétlen világjárók.
A határt átlépve nem változott azonnal a táj. Egyedül a román nyelvű helységnévtáblák jelezték, hogy "külföldön" vagyunk, meg az, hogy a telefonok más hálózatra álltak át és más időzóna szerint jelezték az időt. (Arrafelé +1 óra az eltolódás a budapestihez képest.) Ahogy azonban beljebb haladtunk néhány dolog azért feltűnt. Mintha nem ismernék a városkép fogalmát. A települések arculatát mintha egy tudathasadásos építész tervezte volna meg. Egymás mellett teljes összevisszaságban láttunk csillogó autószalont méregdrága autócsodákkal, rögtön annak szomszédságában elhanyagolt, gazos rétet legelésző tehénkével, azután ócska putrit a mellette álló többszintes kultúrált családi házzal, melynek udvara a putri udvarához hasonlatos. Teljesen váratlan helyeken újabb gazos legelőket fedeztünk fel juhokkal, pár tehénnel.
Az épületek színei is szédítőek. A tetőcserepek élénk pirosak, kékek vagy ezüst csillogású bádogborításúak, a falakon pedig a szivárvány minden színe fellelhető, sokszor egyszerre. A fekete fal citromsárgával feldobva, a lila vakolat rózsaszínű és fűzöld ablakkeretekkel. A barackszín a pink, a narancsásrga, a piros és babakék sem megy ritkaságszámba.
A legkisebb épületre is képesek még apróbb tornyocskákat építeni. Marosvásárhelyig ilyesmikben gyönyörködhet az utazó. Cseppet sem unalmas! Ami viszont egyértelműen látszik, hogy a színek mögött iszonyatos szegénység húzódik meg. Cifra nyomorúság ez, és valószínűleg sokat "segít" az építészeti stílus alakulásán a népes számú cigány nemzetiség jelenléte.
A nagyobb városokban sem változik jelentősen a helyzet. A barokk és szecessziós paloták mindenféle színekben pompáznak, ami nagyon furcsa a mi visszafogott, barokksárga vagy fehér árnyalatokhoz szokott szemünknek. Szinte minden településen láttunk félbemaradt építkezéseket. Emeletes házak és óriási templomok torzói meredeznek mindenfelé. Nem hagyott nyugodni a dolog, mert nem tudtam eldönteni, hogy honnan van pénz errefelé ilyen költséges építkezésekre. Az épületek ugyanis legtöbbször körbe voltak állványozva, ám munkásokat soha sehol nem láttunk, így nem tudtuk eldönteni, hogy épül vagy nem épül. A magyarázat nagyon érdekes. Szinte egész Románia áldozatul esett évekkel ezelőtt egy pilótajátéknak, melyben sokszoros pénzt ígértek a beszállóknak. Be is szállt mindenki: önkormányzatok, egyházak, magánszemélyek, vállalkozók. A kezdetekben kifizetett összegekből aztán hatalmas építkezésekbe fogtak, azt remélve, hogy be is tudják fejezni azokat. A játék a megfelelő pénzösszegek befolyása után bedőlt, az "eredmények" pedig a befejezetlen monstrumok képében ma is ott állnak úton-útfélen, mementóként.
Ahogy haladtunk egyre beljebb és beljebb a havasok közé, úgy szépült a környezet. Amerre mi jártunk, nem tudok olyan települést mondani, amin nem csörgedezett keresztül valamilyen víz: erecske, patak, forrás, folyó. Gyakran több is. Ott kanyarogtak a házak között, kertek alatt, mesebelivé varázsolva a legszegényebb falucskát is. Ha kiszáll az ember az autóból az első amit hall, az a vízcsobogás. Kivétel nélkül mindenki szavát feledte egy pillanatra ettől a hangtól. A következő teendőnk a rövid pihenők alatt az volt, hogy mélyet szippantotunk a friss hegyi levegőből.
A Király-hágónál tartottunk először pihenőt. Van itt egy hatalmas parkoló, ahol akár több busz is kényelmesen elfér és az egész úgy van kialakítva, hogy szájtátva tudjon a megfáradt utas gyönyörködni a tájban. Az Erdélybe érkezettek itt láthatnak először igazán bámulnivaló, álomszép hegyeket. Ám ez csak az egyik oldala a hágónak. A másik kiábrándító volt. Mivel e helyen rengetegen megállnak, hisz ezért épült, az élelmes, helyi vállalkozók igyekeznek kielégíteni a vándorok igényeit. Nem is lenne baj, ha igényes, a környezethez illő éttermek, ajándéküzletek, vagy pihenőhelyek várnának minket. A meglévők viszont inkább úgy hatnak, mintha Amerikából pottyantak volna ide. (még az elnevezéseik is amerikásan hangzanak). Csicsás giccses, harsogó, szembántó színű pubok, bóvliárusok sátrai egymás mellett, számtalan éhező, kolduló, kóbor állattal körítve. Szegény Szent László királyunk! A róla elnevezett átjárót így próbálják késői alattvalói eladhatóbbá tenni honfi és embertársaiknak. Ha most lovagolna át a hágón kíséretével biztosan elszomordna a látványon.
Az imént említettem a cigány nemzetiségi arányokat. Ezzel kapcsolatosan is láttunk nagyon érdekes dolgokat.
Ez a káprázatos épület Bánffyhunyadon látható nem egyedüliként a településen. Körülbelül 30-35 hasonlóan pompázatos ház található itt. Történetük nem kevésbé érdekes, mint maguk a paloták. 1990-ig a városi rangú helységből ki voltak tiltva az oláh cigányok. Ők ezt persze nem tűrhették, s ilyen módon próbálták létjogosultságukat kivívni. Engedély nélküli építkezésekbe kezdtek a város határában. Sajátos kastélyaikkal indiai származásukat szerették volna tükrözni. Bármilyen furcsa is, de senki sem lakik bennük. Szinte kivétel nélkül reperezentációs célokat szolgálnak. Tulajdonosaik a hátuk mögötti kis kunyhókban élnek, ahonnan csodás panoráma nyílik hatalmas, pompázatos, és legtöbbször még befejezetlen, ám már így is milliókba kerülő építményeikre.
E tájon lakik egy sajátos cigány nemzetség a gáborok. A XIV.-XV. században érkeztek Erdélybe. Fizikai jegyeik teljesen eltérnek a "megszokott" kinézettől. Hajuk szőkésvörös, bőrük világos és szeplős. A férfiak legfőbb jellegzetessége a hosszú, kackiás bajusz és a nagyon széles karimájú kalap. Színes kockás ingeket és szövet mellényeket hordanak, hozzá nagyon bő kordbársony nadrágot. A nők haja életük végéig növesztendő és nem levágandó! Összefonva hordják a végtelen hajfonatot benne színes szalaggal. Az ő öltözetük is nagyon színes, sok-sok bőven ráncolt rokolyából (szoknyából) és még több ékszerből áll. Régen tódozó-fódozó munkát végeztek. Járták a falvakat és a kilyukadt fém edényeket foltozták, s persze újakat is adtak el, ha valakinek olyan sok pénze volt, hogy meg tudta venni.
A modern korban az oláh és a gábor cigányok régiségekkel, arany és ezüst érmékkel, ékszerekel üzleteltek. (S gondolom néhányan még ma is ezt teszik.) Amikor az imént említett szélhámos játék lázában égett az ország, ők hatalmas összegek felett rendelkeztek ezekől az üzletekből, amit eleinte jól meg is tudtak forgatni. Abból a pénzből kezdték építeni a cifra palotákat. A város szélére pedig egy politikai átverés miatt kerültek. Titkos alku keretében az akkori polgármester ígérte nekik azt, hogy őt szavazzák meg, akkor beengedi őket a város területére. Persze a szavazatokat megkapta, hisz nagy arányú volt a cigányság létszáma, ám az igéretét esze ágában sem volt megtartani. (Milyen ismerős történet ugye?) Erre bosszúból egymás után fogtak bele az építkezésekbe a város határában. Némelyikben komoly vagyonok, régiségek, bútorok vannak bezsúfolva lakók nélkül.
Mára ezek a cifra paloták lettek a település nevezetességei, pedig a történelemben betöltött szerepe sem jelentéktelen. Itt található egy olyan középkori fatornyos, festett fakazettás templom, mely szinte teljes épségben vészelte át az történelem viharait. Kalotaszeg területén fekszik a városka, s így már mondanom sem kell, hogy néprajzi értékei is említésre méltók. Kodály Zoltán tíznél több népdalt gyűjtött errefelé, hímzéseiket, táncaikat a világon mindenhol ismerik és számontartják.
Marosvásárhelyig ilyesmiket láthatunk, tapasztalhatunk. Attól kezdve azonban alapvetően megváltozik a táj és az emberek. Én úgy éreztem, a magyarság dobogó szívének közelébe értem. A helységnévtáblákon megcserélődtek a feliratok. Nagy magyar betűk és apró román feliratok jelezték: más tájon járunk. Gyimes felé közeledve gyakran el is tűntek a román helységnevek. Ott a magyar szó a módi. Igaz, a tájat csak másnap volt esélyem megcsodálni, mert az utazás napján már sötétben szeltük az utakat a busszal. Napvilágnál viszont nem bírtam levenni a szemem a sok gyönyörűségről. Méregzöld fenyvesek nőttek a hegyoldalakon, ezeket itt-ott gondosan elkerített, hegyoldalra felkúszó kaszálók szabálytalan alakú területei váltották fel tehenekkel, birkákkal, lóval pettyezve a látványt. A falucskák a völgyekben helyezkedtek el, az elmaradhatatlan, sokféle méretű vizekkel szabdaltan. Járművünk szekereket kerülgetett az úton, melyek sárga rendszámokat viseltek. Itt ez egy megszokott közlekedési eszköz. Amikor az út völgyön keresztül vezetett 3-400 méter magas hegyoldalak magasodtak fölénk, 40-50 méter magas fákkal.
A szállásunkon tapasztaltuk meg igazán az itt élők vendégszeretetét. Nem valami kacsalábonforgó wellnes hotel volt a miénk, inkább egy szerény és kopottas turista szálló, ám reggelire házi vajat ettünk, a világ legfinomabb házi meggylekvárjával, frissen sült házikenyérrel és olyan csodás gyógynövényteával amilyet a puccos bioboltban soha nem fogunk kapni! Kérhettünk bármennyit, hozták mosolyogva, hátsó "jókívánságoktól" mentesen. Őszintén örültek nekünk. A régimódi hangobozból magyar zene szólt a tiszteletünkre. (Kicsit időutazós stílusban, Illés és Máté Péter, meg a Táncdalfesztiválos sztárok szórakoztattak minden étkezésnél.) Nekem ilyen vendéglátás mellett nem számítottak az apró kellemetlenségek, bármikor szívesen szállnék meg ott újra.
Posted under:
Dated:
