Ausztria államformája parlamentáris szövetségi köztársaság, s ez mindjárt meg is magyarázza, hogyan lehetséges egy „külön ország” az államon belül. Az ország kilenc tartomány szövetségeként jött létre. A mai tartományok területei önálló törzsi hercegségek voltak a tizedik században. Ezt az önállóságot többé-kevésbé egész történelmük során megőrizték, vagy próbálták megőrizni, bárkihez csatlakoztak is közben. Stájerország is ekkor alakult ki, mint a keleti tartományok őrzésével megbízott őrgrófság. Ausztria lakói a mai napig sem érzik magukat egy nemzetnek, sokkal inkább tartományi polgároknak. A saját területük minél nagyobb függetlensége nagyon fontos a számukra, büszkék rá, hogy ők azok, akik, karintiaiak, stájerek, bajorok, bécsiek, stb. Ma a tartományok mégis kooperatívan működnek együtt, hisz összetételük kongruens, vagyis kevés eltérés van közöttük (lakóik többségükben római katolikusok, kilencven százalékban német anyanyelvűek), mindezek mellett őrzik területi (tartományi) öntudatukat.

A tartományok nem rendelkeznek önálló hadsereggel és önálló külpolitikai döntéseket sem hozhatnak, ám a tartományi parlamentek minden egyéb kérdésben szabadon dönthetnek. Az itt összeülő döntéshozók ezért pontosabban ismerhetik a helyben élők szükségleteit, problémáit, s gyorsabban, hatékonyabban tudnak ezekre reagálni, megoldást találni. Sokkal könnyebb és gyorsabb egy kisebb területet irányítani, gondozni, mint egy országnyit, még akkor is, ha amúgy nem nagy az ország területe. 

Bár szinte a szomszédba megyünk, mégis – ki gondolta volna – négy határon lépünk át, mire Stájerországba érünk. Ezek közül az első, a Magyarország és Ausztria között húzódó jelenlegi államhatár. A schengeni egyezmény értelmében – mely a résztvevő államok közötti közös határaikon gyakorolt ellenőrzés fokozatos megszüntetéséről is szólt – ez a határátlépés már nem jelent semmiféle akadályt számunkra. A még álló ellenőrző épületek előtt épp csak egy picit lassítani kell a járművekkel, de az azonosító okmányok bemutatása és a vámellenőrzés alól mentesülünk. Ez nagyon jó és kényelmes. Megszűnt a többórás várakozás, és lélektanilag is jól hat ránk, hiszen azt érezhetjük, hogy valóban teljes jogú állampolgárai vagyunk az Európai Uniónak, s ettől valahogy embernek érzi magát az ember.

A következő határ a jelenlegi tartományi határ Burgenland és Steiermark között. Ezt pár perc alatt elérjük, hisz Burgenland a legkisebb Ausztria tartományai között, körülbelül tíz kilométeres sávban húzódik meg a magyar határ mentén.

Azután a történelmi tartományi határhoz érkezünk, majd elérjük a számunkra nevezetesebb történelmi magyar-osztrák országhatárt. A Lapincs nevezetű folyócska medrébe szúrt zászlók jelzik, a Trianon előtti Magyarország kiterjedését. A folyó kis fahídján átkelve már be is érkezünk Fürstenfeldbe, az egykori határ menti városkába, ami ma a stájer termál főváros büszke címet viseli. 

…Fürstenfeld pedig Stájerország fürdőközpontja, termál fővárosa. Ebből az elnevezésből már rögtön ki is derül, hogy mi adja a város bevételének nagy részét. A termálvíz, melyre olajat keresve bukkantak a második világháború után. Mivel minden fúrásból csak a meleg víz tört elő, a fürstenfeldiek nagyon rugalmasan úgy döntöttek, ezentúl erre alapozzák a megélhetésüket. Döntésük helyességét ma gyönyörű környezetük, jólétben élő lakóik bizonyítják. Persze nem elég valamit létrehozni, azt működtetni, és folyamatosan reklámozni is kell, tehát a jó városmarketing elengedhetetlen a sikerhez. Meglátásom szerint ezt sem csinálják rosszul a helyiek, bár nehézséget okoz nekik, hogy ők osztrák és német szemmel nézve már az „Isten háta mögött” vannak, azaz minden fontosabb osztrák várostól távol.

Fürstenfeld

Szerintem már itthon is fejlődünk ezen a téren. Felismertük termálkincsünk jelentőségét, így Magyarországon is egyre-másra épülnek az igényes wellness hotelek. A problémát abban látom, hogy a magyaroknak egyre kevésbé lesz pénze megfizetni ezeket a szolgáltatásokat, hiába szeretné. A külföldi turisták idecsábítása pedig rengeteg dologtól függ, még akkor is, ha a marketing megfelelő feléjük. Egy ország imázsát az aktuális politikai rendszerek és az adott ország lakói együttesen befolyásolják. Mindkét területen hatalmas hiányosságaink, hibáink vannak. Pesszimizmusunk, zsigerből jövő bizalmatlanságunk, rövidtávú, pénzhajhász gondolkodásunk nem éppen a legjobb ajánlólevél.

Fürstenfeldi strand

Másik fontos jövedelemforrás a növénytermesztés, és a biotermékek előállítása. Az önkormányzat tudatos tervezéssel gazdálkodóknak adja el a város körüli földterületeket, amivel az a célja, hogy a városlakók asztalára gyorsan, friss, jó minőségű, sok esetben bioélelmiszer kerüljön. Ezeket a gazdákat a letelepedés után sem hagyja magára, rendszeresen rendeznek biofesztiválokat, vásárokat, ahol megmutathatják, árusíthatják a termékeiket.[1] Ottjártunkkor is találtunk a főtéren biotermékeket, gyógynövényeket árusító asztalokat. Nálunk ez is gyerekcipőben jár. Hiába lennének képesek a magyar gazdák ezek előállítására, hiába vannak a városok körül mindenhol az országban gazdag termőföldek, az ilyen termékek ára annyira magas, hogy nincs irántuk jelentős kereslet. 

Azt azért meg kell jegyeznem, hogy én nem hiszek a bio-ban, mert szerintem a környezetszennyezés a világ legtávolabbi csücskébe is eljut a csapadékkal, széllel, ezért mindenhol érezteti hatását. Hiába kerüljük mi a vegyszereket, ha mások nem teszik. Miattuk a mi kertünk is szennyeződik, s már nem nevezhető bio-nak amit megtermelünk, legfeljebb környezettudatosabbnak, s valamennyire egészségesebbnek, mint a permetezett termékek. Mégis szívesebben enném a nem permetezett, környezettudatosan termelt zöldséget-gyümölcsöt, mint a nagyáruházit. Nálunk a háztáji gazdálkodást folytatók sem kapnak olyan mértékű támogatást, mint a stájer gazdák. Nekünk magyaroknak egyelőre a hipermarketek zöldséges standja a napi szinten elérhető választék.

Híres termékük a tökmag. Számtalan formában feldolgozzák. Mindközül talán a legismertebb a tökmagolaj, de megtalálhatjuk a bécsi szelet panírjában, a körözötthöz hasonló krémben, a babsalátában, és még a fagyiban is. Rengeteg bodzás-, és almáskertet, szőlőültetvényt láttam az utak mentén. A boraik finomak.

Csodálatos mintát adott nekünk a Fürstenfeld közelében lévő buschenschank. Ez egy, a mi falusi turizmusunkhoz hasonló vendéglátó hely, ahol minden felszolgált étel, ital saját maguk által előállított termék. Az állandó vendégkör egyszerű stájer emberekből áll, nem a tehetős turistákból, mert olcsó és megfizethető. Minden, amit kaptunk nagyon finom és ízletes, a tájra jellemző volt. Náluk tudatosan támogatják ezeket a vállalkozásokat, nálunk pedig bár szóban, elméletben támogatva vannak, a tettek és a valódi segítségek elmaradnak.

Ebben nem láttam különbségeket. Itthon is hasonlóan próbáljuk a helyi nevezetességeket vonzóvá tenni. A múzeumokban hasonló módon mutatjuk be a kiállított anyagot. Példának a riegersburgi boszorkányvárat hozom fel, összehasonlítva a mondjuk a sümegi várral. Tematikájában ugyan más-más a két vár, ám mindkettőben igyekeznek a kihasználni a hely adottságait, jellegzetességeit, egyediségét. Riegersburgban a boszorkányok köré építették fel az attrakciót, nagyon ügyesen, Sümegen pedig a középkori lovagi eszmények és életmód köré.

Riegersburgi vár

De ugyanígy mondhattam volna még sok magyar várat, vagy múzeumot is. Hogy kint mitől működik – tehát a támogatási rendszerbe – nem láttunk bele. Gondolom a tartományi kormányok feladata, hogy valamekkora részben támogassák az egyes látványosságokat, s ezzel a turizmust. A szövetségi kormány valószínűleg nem ezzel foglalkozik. Különböző civil szervezetek, magánszemélyek adnak még hozzájárulást az egyes intézmények, múzeumok, turisztikai attrakciók működtetéséhez.

Riegersburgi vár

Itthon is működhetne így a rendszer, ha a magyarok fizetése elérné az osztrákokét. Mivel nem így van, csak egy vékonyka réteg az, aki anyagilag megengedheti magának az efféle luxust, hogy adakozzon jótékony, társadalmi célokra. Ám minden fenntartandó kulturális intézményt, létesítményt nem lehet az ő nyakukba varrni. A többség támogatására is nagy szükség volna, ők viszont szó szerint a létért küzdenek. Marad az állam, ami viszont kiszállni látszik a rendszerből, tehát rá nem lehet számítani. Hogy valahogy mégis döcög a szekerünk, az annak köszönhető, hogy az EU számos pályázatot (és pénzt) biztosít. A pályázatírás rejtelmeihez viszont úgy érzem, még fel kell nőnünk  

Ami az osztrákoknak Hundertwasser, az nekünk Makovecz Imre, aki sajnos már nincs velünk. Nemrégiben elhunyt. Makovecz szerint az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből esett volna le rá. „Az élő építészet arra törekszik, hogy felváltsa a korábbi geometriát egy új felfogással, a geometriának egy új felfogásával. A tér-idő folytonosságról beszélünk, amelyben a pont nem egy síkban, kiterjedés nélkül található elem, hanem egy időpont a térben, amelynek dramaturgiai jelentősége legalább akkora, mint térbeli helyzete és ezt a kettőt egymástól elválasztani nem lehet.” [2] A Blumauban látott Hundertwasser épületekre is ráillik a makoveczi épületfilozófia.

Makovecz - Dobogókő turista ház

A tervezésnél mindketten a végletekig figyelembe vették, hogy épületeik emberiek, élők legyenek. Az ember a legfontosabb elem, az ő jó érzései, kívánságai, visszatalálása a természethez. Ezért mindkét építész természetes anyagokat használ az épületeihez: fát, téglát, követ, meszet. Minden anyag a földből származik, s oda is bomlik majd el, megóvva ezzel a földet. Mindketten vallják, hogy az épület nem élhet külön életet az emberétől, nem idegenedhet el, nem önmagáért való. Együtt kell léteznie az emberrel, aki benne él, őt kell szolgálnia, hogy az kiteljesedhessen benne.

Blumau - Hundertwasser ház

Hundertwasser inkább játékos, mintha egy gyermeki rajz elevenedne meg előttünk. Színek, hullámvonalak, aszimetria. A blumaui fürdő épületei mintha a dombból bújtak volna elő. Olyan látványt nyújtanak, hogy elhisszük, ha már nem lesz rájuk szükség, vissza is tudnak bújni oda anélkül, hogy nyomot hagynának maguk után. Makovecz pedig bátran egybeolvaszt különböző korszakokat (pl.: középkorit a modernnel), felhasznál és megépít ősi, népi motívumokat, emberi mozdulatokat (pl.: ölelő kart), állati formákat (pl.: kiterjesztett sas szárnyát).

Makovecz Imre - Makói fürdő

Ami azonnal megfogja az embert, az a rengeteg virág, zöld növény mindenütt, a tiszta utcák, az igényesen gondozott környezet. Még a legapróbb ablakban, a legkisebb sarokban is ott pompázik valamilyen növényke, hangulatossá téve a házak tájékát. Ez nemcsak a városokban van így, hanem vidéken is, ott, ahol állatokat tartanak. Arrafelé is alap a rendszeresen nyírt gyep, a gazmentes kert, a takaros istálló. Szinte észre sem venni, hogy az épületek némelyike valójában ól. Tisztaság, rend mindenütt. A magyarországi koszhoz képest ez szinte elképesztő teljesítménynek tűnik, s azt gondolhatnánk, hogy az osztrákok mást sem csinálnak egész nap, mint takarítanak. Pedig valószínűleg ők is keményen dolgoznak a munkahelyükön. Mindezt én csak részben írom a „gazdagság” javára. Ha van közös szándék a jó közérzet megteremtésére, akkor csak utolsó tényező a pénz. Mindezt itthon is meg lehetne valósítani, ám ehhez szemléletváltásra lenne szükség. Sopront tudom felhozni összehasonlításképpen. Magyar város létére ugyanazt éreztem ott is, mint Stájerországban. Ha ott meg tudták valósítani, akkor valószínűleg más városokban is sikerülhetne. Nem fogadom el, hogy azért működik Sopronban oly sok dolog, mert közel van a nyugati határ, s a német (osztrák) turisták miatt muszáj adni magukra, s a tőlük származó bevételek megkönnyítik a helyzetüket. Ez utóbbi igaz, de szinte minden magyar településen lenne mit mutatni a turistáknak, s akkor ott is keletkezne turizmusból származó komoly bevétel. Ehhez azonban először is igényes, tiszta, rendezett környezetet kellene teremteni, jó városmarketinggel nemcsak az adott attrakció környékén, hanem az egész településen. Miért nem teszik meg? Állami támogatásra hiába ácsingózunk, azt úgysem fogunk soha annyit kapni, amennyi kellene, és szerintem a takarítás, a szemétszedés, a parkgondozás, az otthonaink tájékának igényes rendben tartása nem állami támogatás kérdése, hanem elhatározásé és akaraté.

Másik dolog amin ámultam, az a fejlett környezettudatosság. Ausztriában nem működhetnek atomerőművek, s az energiafogyasztásuk hetven-nyolcvan százaléka megújuló energiaforrásból származik. Ezt persze nem az utcán bandukolva állapítottam meg, viszont a saját szememmel láttam a köztéri szemétkosarak szelektív gyűjtővé turbózott változatait, s a szállodánkban emeletenként elhelyezett szelektív gyűjtőket. De még a fürdőszobában is volt egy műanyag, és egy papírgyűjtő kuka. Ha már ennyire feltűnően szelektálnak, azt valószínűleg nem értelem nélkül teszik, amit lehet újra hasznosítanak, s az elégetett hulladékból energiát nyernek. Az is nagyon tetszett, hogy bár csak egy ifjúsági szállóban laktunk, ami mellesleg sokcsillagos szálloda kinézetére hasonlított, a parkolóban elektromos töltőállomás volt az elektromos autók számára. Életemben ekkor láttam először ilyet. Nálunk még a fővárosban is nagyítóval kéne keresnem azt az egyet-kettőt, ha meg akarnám találni.  Így nehezen fog elterjedni nálunk az elektromos autó!

Bármennyire furcsa is volt, végül megtetszett a hétvégére bezárt üzletek látványa is. Elgondolkodtam ugyanis azon, hogy ez miért jó. A gazdaság és a társadalom alapsejtje a család. Ha a hétvégéket nem a hipermarketben, bevásárlókocsit taszigálva töltik, hanem valamilyen családi programmal, akkor ők sokat tesznek azért, hogy ez a sejt normálisan működő maradjon, s az ebben felnövő gyermek egészséges munkaerő lehessen később. Mire jó még a hétvége? Pihenésre, a heti munka utáni feltöltődésre. Ami akár belátjuk, akár nem, nagyon fontos a gazdasági fejlődés szempontjából. A pihent munkaerő ugyanis sokkal hatékonyabb és kevesebbet beteg. S ha már andragógus vagyok, akkor nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a pihenőnapokat akár tölthetik tanulással, továbbképzéssel, kultúrafogyasztással is a felnőttek. Náluk egyre inkább közkedveltté válik az e-learning, így már kimozdulniuk sem kell otthonról. Az iskola házhoz jön. A folyamatosan képzett dolgozó megint csak sokkal jobban teljesít a munkahelyén.

Persze vannak szép számmal ellenzői ennek az állapotnak, mondván, követni kell a megváltozott társadalmi igényeket. Bár az osztrák gazdasági miniszter is ezzel érvel, én vitába szállok vele, mert nem hiszem, hogy hosszú távon jót tesz a gazdaságnak (a befolyó adók miatt) a vasárnapi nyitva tartás. Lehet, hogy ideig-óráig lenne többletbevétel, de aztán hasonló helyzet alakulna ki, mint itthon. Nyúzott, rosszul dolgozó kereskedők, stresszes vásárlók, egyre gyatrább munkaerő. Hisz ha az üzlet hétvégén is rendelkezésre áll, akkor akár lehet hosszabbítani a napi munkaidőt, műszakokat is, mert lesz idő bevásárolni vasárnap. Az üzlettulajdonosoknak biztosan hasznos lenne hétvégén nyitva tartani, s néhány vásárló is örülne ennek, ám szerencsére a szakszervezetek még erősen védik a munkavállalók vélt érdekeit.[3]

Elhagyva a várost, a buschenschank felé autózva rácsodálkoztam a gyümölcsfákat védő hálókra is, amiket (akár négyzetkilométereken keresztül) a fák fölé húztak. Ahogy eltöprengtem a dolgon rájöttem, hogy ez a módszer nemcsak a madarak pusztításától védi az értékes termést, hanem akár még a jégveréstől is. Ezen a területen gyakoriak ezek a természeti csapások. (Régen szegény boszorkányokat vádolták a jégverés okozásával, pedig pusztán földrajzi magyarázata van a gyakori jégesőknek.) Lehet, hogy a gazdák kezdetben vagyont költenek erre a védekezésre, ám hosszútávon – megint csak azt gondolom – megéri. A termés biztosabban beérik, megmarad a fán, és eladható. Haszon lesz belőle. Ha nem védenék, elverné a jég, megennék a madarak, és nem maradni mit értékesíteni. Melyik a jobb?

Tetszett nagyon, ahogyan velünk, turistákkal bántak. Aprónak tűnő figyelmességekkel halmoztak el, s ezekről ódákat zengtem az itthoniaknak, mert olyan sokat jelentettek nekem. Mindenhol megfigyeltem, hogy először német nyelven vették fel velünk a kapcsolatot, ám amint kiderült, hogy magyarok vagyunk (például a magunk közötti beszélgetésből), azonnal előkerítettek egy magyarul értő alkalmazottat, vagy magyar nyelvű tájékoztatót, audio guide-ot, anélkül, hogy ezt kérnünk kellett volna.

Ide sorolnám azt is, ahogyan egy étkezési problémával, betegséggel küzdő vendég problémáit kezelik. Náluk nem okoz gondot, ha speciális igényekkel érkezik hozzájuk valaki, adott esetben még úgy sem, hogy nem tudnak róla előre. Mivel némi gyakorlatom már van a programszervezésben, így pontosan tudom, hogy sok esetben a magyar vendéglátóhelyeken milyen furán néznek, ha speciális igényeket támasztok eléjük. Az is gyakori, amikor azonnal rábólintanak, persze mindent megoldunk, azután a feltálalt étel pocsék ízű, silány minőségű, szánalmas és drága. Nagyon nehéz megtalálni azt a helyet, ahol mindenféle vendég igényére felkészült, igényes vendéglátókat találok. Részemről mindig történik kulturált visszajelzés egy vendéglátóhely felé, hogy miért nem őket választom. Hátha tudnak tanulni belőle, s legközelebb már nem kell visszautasítani őket sem. Hiszem, hogy mindkét félen múlik a változás. A szolgáltatóknak ismerniük kell az igényeket, s erről igazán csak mi, leendő ügyfelek tudunk nekik tájékoztatást adni.

Vendéglátásból tehát ötösre vizsgáztak nálam. Ezt mindenképpen elsajátításra érdemesnek gondolom, s a leendő munkáim során alkalmazni is fogom.