Fehérvári anziksz

Percek múlva ki kell lépnem az ajtón. Jesszusom, már most honvágy tölti ki az agyam minden tekervényét! Távolodom a háztól és erőltetem, hogy ne nézzek vissza. Ne bőgjek! Nem leszek a világ végén, csak cirka 1800 km-re! Megyek, mint Ábel Amerikába, én, aki mostanában nem jutott messzebb a szomszéd rét szélénél. Amikor már a buszon ülök a himnuszt dúdolom magamban és szememből majdnem kibuggyan egy könnycsepp.

Tudom, kissé túldimenzionálom ezt az angliai utat. Voltam már máskor is külföldön, azok miatt nem cirkuszoltam ennyit. Öregszem? Talán. Másképp látok dolgokat? Az is lehet. Zavart, hogy amikor megemlítettem másoknak az utazást, az első kérdés ez volt: És visszajössz?

Már a reptéren ülök. A para végre elunta magát bennem és ki tudja kibe költözött át. Talán az anyukámba, aki sírt, amikor a bőröndök cipzárját behúztam, véglegesítve a benne lévő tartalmakat. Most olyan természetességgel ücsörgök a Liszt Ferenc airport kilátóteraszának ablaka előtt, mintha ide születtem volna. Semmi idegrángás, semmi gyomorgörcs. Inkább végre úrrá lett rajtam az egészséges és normális kíváncsiság. Egy óra múlva megkezdhető a becsekkolás. Onnan már nem lesz visszafelé, csak előre, fel a gépre.

Viszonylag hamar ment minden. A chek in kb. 10 perc, aztán a poggyászvizsgálat fél óra. Az átvizsgálás kissé macerás, de legalább pörögnek az események. Kabátok, kistáska, telefon, laptop, Ipod (Iphone, mp4, stb. kütyük), nadrág övek, ékszerek, órák a tálcába, a tálca a szalagra. Bőröndök utána, de csak miután zacskóba csomagoltunk minden 100 ml-nél kisebb folyadékot tartalmazó cuccot. Ha magasszárú, vagy ha magas, telitalpú a cipő, azt levetethetik! Nagyjából ennyi, ja, és át kell menni a detektoros kapun, míg a csomagjainkat a röntgen vizslatja át. Szúrópróba szerűen választják ki azokat, akiket megmotoznak. Ha nincs tiltott cucc a zsebben, nadrágszárban, zokniban eldugva, mehet repkedni. Az útlevél ellenőrzés az unió területén belül szerencsére felejtős. Épp csak rápillantanak a személyi igazolvány képére, egyezik-e a vámtiszt előtt ácsorgó mókus fejszerkezetével, aztán: Viszlát, kellemes repülést! A beszállókapu előtti várakozás a legtöbb, egy óra. Elüthetném az időt a duty free shopban is. Vásárolhatnék aranyáron parfümöt, hungarikumokat, apró miegymásokat. Nem teszem.

A becsekkolásnál derült ki, a gép fullosan tele van, s kérték, ha nem muszáj, a kézipoggyászt se vigyük fel. Mint utóbb ráeszméltünk, nem is baj. Amikor már becsatolva körülpislogtam, csodálkoztam rá, hová fért volna itt el??? A repcsi rettentően pici és túlzsúfolt. A steward csak angolul beszél, a stewardess pedig szinte sehogy, mivel olyan életuntan személ minket, hogy már nekem fáj. Szerintem ha ő maga nem lenne rajta a gépen, faarccal tudná végignézni a lezuhanásunkat. A helyfoglalás "aki kapja marja" alapon működik. Nem lehet válogatni, nincs helyjegy! A családok is ott ülnek le, ahol hely van. Ha szépen nézel, talán engedik, hogy a gyereked mellé telepedj.

A felszállás enyhén hányingeres. Épp a szárny fölött és a vészkijárat mögött ülök. (A vészkijáratokhoz nem ülhet 16 év alatti és angolul nem beszélő utas.) Hol lehetne egy kicsit jobb??? A fejem fölötti csőből magamra irányítom a hideg levegőt. Parányit segít. A biztonság kedvéért kitapogatom az előttem lévő ülés hálójában dekkoló hányózacsit. A fülem még vagy negyven percig pattog és dugul a folyamatos, lassú emelkedéstől. Ettől eltekintve csodás élmény lenézni az éjszakai fényekbe öltöztetett városokra.

A fapadosnak hívott gépeken nem fapadokon ülnek az utasok, mint azt egyik ismerősöm gondolta. A frissítőket is szorgalmasan szolgálják fel, csak itt drága pénzért. Egyetlen tea 2.5 font vagy 3 euro. Van a hányózacskó mellett egy úgynevezett butik újság, abban nem árt megnézni mi mennyi, nehogy meglepetés legyen a vége.

A hangosbeszélő is egyfolytában tájékoztat, kizárólag angolul. Most éppen arról karattyol, hogy megvehetjük a jegyünket a Gatwick expressre a gépen is (kártyával is lehet fizetni). Ez a jármű a reptérről, fél óra alatt London belvárosába röpít. Biztosan nagyon hasznos lenne ha...

... minket nem a rokonság megbízhatatlan része várna a reptére. De ők várnak, ill. nem várnak, hisz szokás szerint késnek. Nincsenek sehol, mi pedig már egy órája  bolyongunk a Gatwick airport north termináljában, hogy megtaláljuk őket, meg a kifelé vezető utat. Ez a reptér akkora, mint nálunk egy normális méretű városka. Már világos, hogy meg kellett volna venni a jegyet arra az expressre!

ui.: A hazajövetel napján derült ki, hogy nem az északi terminálon szállt le a gép, ahogy kellett volna, hanem a délin. Még szerencse, hogy felszállítottam a bandát a belső magasvasútra (ez ingyenesen közlekedik a terminálok között), különben még most is ott keresgélnénk az EXIT feliratú ajtót. :D