Fehérvári anziksz

A belépőjegy megváltása után az ember még nem is sejti, hogy miféle csodák várják odabenn. Az esztergomi vármúzeum szerintem a legizgalmasabb az ország múzeumai között. Magában a királyi palotában járkálhatunk fel-alá! Nem maketten látjuk, nem képen nézegethetjük, hanem beléphetünk, körülvesz minket, megérinthetjük, és ha kinyitjuk a lelkünk, megérezhetjük ezeréves múltja erejét, szépségét. 

Maga a palota épületegyüttese külön fallal elkerített, külön kapubejáróval ellátott része volt az esztergomi Várhegynek. A Szent Adalbert székesegyház mellett a másik súlypontja volt a várnak. A déli sasbérchez húzódva épült meg több fázisban. A középső 8-10 méteres relatív kiemelkedésen állt az ősi Szent István vértanú kápolnája és a Boldogságos Szűznek és Szent Adalbertnek szentelt székesegyház, körbevéve kápolnákkal, közelében a káptalani épületekkel. Északon a Várhegyen pedig a királyi korszak idején építtetett érseki palota, őrségi épületek és ispotály állt.

A Várhegyet a Duna felől a természetes hegyoldal meredélye védte, a másik irányból árokrendszer övezte. A hegy lábánál a vár urait szolgáló népek éltek, ez az ún. Víziváros. Ennek falai összekapcsolódtak a vár védműveivel. Két úton lehetett feljutni a hegyre, egy kocsiúton, és egy gyalogos úton. Mi az előbbin mentünk fel a várba, s az utóbbin jöttünk le onnan. A gyalogösvényt trükkös megtalálni, pedig mi meg is kérdeztük róla a múzeum egyik teremőrét, mégis majdnem szem elől tévesztettük a lejárót. Mindenkinek ajánlhatom, hogy keresse meg ha ott jár, mert romantikusan szépséges útvonal.

A 19. századi érseki építkezések majdnem végleg eltüntették a magyar királyok lakhelyének utolsó köveit (számos pincébe, házba vannak beépítve, akárcsak nálunk, Székesfehérváron). Egy gyönyörű félköríves timpanont például "arccal" lefelé fordítva lépcsőnek használtak, s a tatarozás során kidobásra ítélték. Szerencsére időben rájöttek értékére, így ma már az egyik teremben csodálhatjuk meg szépségét.
Először Leopold Antal prelátus kanonok történeti kutatásai  világítottak rá a felbecsülhetetlen értékekre. A feltárás 1934-ben indult meg, s kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig tart. Az első ásónyomok egy reneszánsz kőbábos korláttal ellátott lépcsőt tártak fel, melynek végén, nem sokkal később előbukkant egy román-kori bélletes kapuzat, szinte teljes épségében. Ekkor döbbentek rá a föld alatt rejtőző kincsek értékére. A ma bejárható palota mutatja be a régészek gondos munkájának eredményét.

Sajnos van az épületnek több olyan helyisége, fala, szobája is, mely sosem kerülhet többé felszínre, mivel későbbi építkezések nyomán ráépültek új részek, épületek, emiatt feltárásuk veszélyeztetné a felette álló építmények biztonságát. Legnagyobb fájdalmam, hogy ezek között a feltárhatatlan alapok között van Szent István királyunk születési helye (ez a jelenlegi székesegyház déli sarka alatt van) és édesapja palotájának egyes részei (erre pedig a későbbi királyok építkeztek rá).

A királyi székhelyen a folyamatos átépítéseknek köszönhetően a 15. századra megépült minden kényelmi, reprezentációs, egészségügyi és gazdasági épületrész, melyekkel már semmiben sem maradt el a többi, európai királyi lakhelytől, igaz, ekkorra már csak egyetlen ember, az esztergomi érsek lakta a várat, hisz a királyi család 1242-ben átköltözött a budai palotába. (1256-ban IV. Béla véglegesen az érsek tulajdonába adta a palotát és a várat.)

A 12. században épült meg az ötszögletű, emeletes lakótorony, melyhez toldalékként

kapcsolódik egy ún. egyoszlopos terem, és felette a ún. Beatrix-terem, valamint a királyi magánkápolna. Ezt az épületegyüttest fallal vették körül. Ma megtekinthetjük ezeket, de ne reméljük, hogy ötszögletűnek fogjuk látni a torony kiegészített maradványát. Ekkor épült a kis román palotának nevezett rész is távolabb a magánlakrészektől. A feltételezések szerint ennek nem volt nagyterme, s ebből arra következtetek, hogy ez tette szükségessé a későbbi bővítéseket.

Ezzel átellenben, a déli végen még a 12. század vége előtt létesülnie kellett egy "L" alakú épületnek, mely a bekerített magánlakosztályhoz csatlakozott, és így az. ún. őrszoba-börtön helyiségek és az. ún. kazamatasor első helyiségét kapcsolta össze. Erre  onnan következtettek, hogy fennmaradtak az épületnek a külső homlokzati elemei, melyek a későbbi hozzáépítések során belső térbe kerültek.

Szinte tátott szájjal bámultam a különleges kiállító termeket. Megnéztem minden tárlót, elolvastam minden szöveget, megérintettem minden követ - falat, szobrot, oszlopot - még a plafon és a padlózat sem maradt ki tüzetes vizsgálódásomból, de mindez kevésnek tűnt számomra. Nem is haladtam túl gyorsan. Számos látogató már kifelé araszolt, amikor én még nem jutottam el a második teremig. Fel is keltettem viselkedésemmel az egyik teremőr érdeklődését. Persze nem rossz értelemben.

Ő a harmadik teremben álldogált s már onnan figyelgette mit művelek. Amikor mellé értem finoman megkocogtatta a vállam és a fülembe súgott: - Látom, magát nagyon leköti az, amit lát. Jöjjön, mutatok valami különlegeset. Bizonytalanul néztem rá, vajon mi a csudát akar. Ekkor az egyik kiállított oszlop mögé mutatott, ami egy apró, ajtónyílás-szerű falmélyedés előtt állt. (Nem emlékszem pontosan mi előtt volt, de az rémlik, mintha tényleg egy apró ajtó előtt állt volna, amihez pár lépcső vezetett a méter vastag falba vájva.) - Bújjon be oda az oszlop mögé és nézzen fel! Na, erre aztán már bizalmatlan is lettem ezért kissé vonakodva, de tettem amit kért, ő meg magabiztosan mosolygott és vidáman sürgetett. - Hamar, addig menjen amíg nem jön senki! Bújjon be és és nézzen fel! Összekuporodtam hát és behajtogattam magam a római oszlop mögé. Felállni nem volt helyem, így guggolva , nyögve emeltem fel a tekintetem, hogy meglássam mit akart mutatni a titokzatos mosolyú múzeumi ember. És ahogy felemeltem a fejem és rápillantottam az oszlopfőre, mire kibukott volna belőlem az értetlenkedés (Minek is kellett ide beszuszakolnom magam???), addigra már meg is láttam a csodát. Az oszlopfő gyönyörű római mintájából Jézus arca tekintett vissza rám! Párom is mellettem guggolt az odúban, s bár ő műszaki értelmiségiként kevésbé érzékeny az ilyesmikre, még az ő kilégzése is megrekedt valahol félúton, s csak nagy sokára ért ki egy nagy ámult sóhaj formájában: - Ááááhhh! Látom mááár!
Én percekig pislogtam a tenyérnyi arcocskára ami kitartóan és barátságosan szemlélt engem. "Szakmai" és érzelmi gondolatok egyszerre kavarogtak a fejemben. Miközben kimásztam, a teremőr - Péter, mint később a bemutatkozásnál kiderült - elmondta, hogy az oszlop iu. 207-ből való. Egyből kutatni kezdtem magamban, mit is tudok erről az időről. Esztergom akkori területe a római birodalom Pannóniának nevezett provinciájának határvidéke volt. A Duna (Limes), mint természetes védősáv partján. Azon túl már csak "barbár" népek laktak. 207-ben éppen Septimius Severus pannóniai helytartó ücsörgött a császári trónon. Az ő idejében már nem irtották a keresztényeket, de nem is nagyon örültek a jelenlétüknek. Bár a Római Birodalom már felbomlóban volt, a keresztények még mindig szálka voltak a rómaiak szemében. Pannónia területén - köszönhetően vegyes lakosságának és az itt állomásozó légiók katonáinak - nem volt egységes vallás. Mithras mellett több egyéb istent is imádtak. Isten egyetlen fia azonban semmiképpen nem szerepelt a listán. Septimius császár Iuppiter Dolichenus kultuszának hódolt, de a keletről származó katonák meghonosították itt Ízisz misztériumát, és Silvanus kultusza is jelentős volt. így kizárhattam a lehetőségét, hogy az ő engedélyével farigcsálták az oszlopba Krisztus képmását. Ekkor elképzeltem, ahogy egy keresztény férfi a legnagyobb titokban ügyködik az arcocska kifaragásával, borsot törve ezzel a rómaiak orra alá. Az életét kockáztatva hagyta ott hitének bizonyítékát, nyomot hagyva ezzel az utókornak, hogy a kereszténység megállíthatatlanul terjedt a világban. Bármit is tettek ellene, képtelenek voltak feltartóztatni. Az emberek erős hitének lehetetlen akadályokat állítani.

És most engedjék meg nekem, hogy egy mondat erejéig filozofáljak, moralizáljak, "hangot adjak" legmélyebb meggyőződésemnek. Szerintem azok a társadalmi rendszerek érnek előbb-utóbb csúfos véget, melyek nem képesek elfogadni az emberek másságát, nem akarják befogadni a sokszínűséget, hanem erőszakkal uniformizálják a gondolatokat, a hitet, az érzéseket, az ízlést, tehát az életünket. Tudom, ezzel nem mondtam semmi újat, nálam sokkal okosabb emberek is megfogalmazták már ezt, nálam sokkal szebben-jobban. A nagyszerű ebben nem a gondolat újsága, hanem az, hogy mélyen értem, átérzem ennek lényegét! A világ nagyszerű hely lenne, ha mindenki eljutna idáig.