Fehérvári anziksz

Az első személyfuvarozó a városban Lebovits Emil volt. 1920-ban kapta meg az engedélyét az élelmes vízvezeték-szerelő mester, s rögvest neki is látott utaztatni Székesfehérvár lakosságát. Az első rendszeres járata a Zichy-ligettől a vasútállomásig buszoztatta a népeket. Állítom, hogy nem érte meg a pénzét, mivel a kerekeken nem volt gumi. A városi hatóság hamarosan kötelezte is a "szegény" vállalkozót, hogy szereljen gumikat a vaskerekekre, mivel nemcsak az utasok belső szervei mentek tönkre a rázkódástól, hanem az útburkolat is. 

Lehet, hogy emiatt, lehet, hogy nem, de a Lebovits-fuvarozás nemsokára megszűnt, helyét pedig Gánts Lajos cége vette át 1925-ben. A jóember már tapasztalt vállalkozó volt, mert ő mondhatta magáénak a kor egyik kedvelt szórakozóhelyét a Rózsáskert vendéglőt is. Három autóbusszal indult, s reményeiből tíz évvel később virágzó vállalat nőtt ki. A saját vendéglőjétől a vasútállomásig vitte az utasokat. Nyolc hivatalos megállóban lehetett fel-, és leszállni, ám leintéssel bárhol meg lehetett állítani a járatot és fel lehetett rá kéredzkedni. Ez sajnos a menetidő kiszámíthatatlanságával járt, amiért a polgárság háborogni kezdett. (A buszok 25 km/h-ás sebességgel száguldoztak a megállók között.) Az is gond volt, hogy a leintett jármű közlekedési dugót okozott. Most képzeljük el, 1925-körül közlekedési dugó Székesfehérváron! Ez olyan aranyos!
Ezen szabálysértések miatt meggyűlt a baja Gánts Lajosnak, többször figyelmeztették cégét, s ez volt a téma a városi közgyűléseken is. Egy ügyvéd védelmébe vette a személyfuvarozó üzletembert, mondván, ha Londonban le lehet inteni a buszokat, akkor Székesfehérváron miért ne lehetne?

Ez ugyan egy Pesti járat, de hasonlók közlekedtek nálunk is.

A cég egyébként folyamatosan fejlődött. A három buszból egy-két éven belül hat lett. A vonalak bővültek, a megállókat kiépítették, táblák mutatták az indulást-érkezést, a megállókban padok álltak a kényelem érdekében. 1927-ben a konkurencia is megjelent, illetve csak szeretett volna, ám a hatóságok nem adtak ki újabb személyszállítási engedélyt a városra, mivel az veszélyeztette volna a Gánts-féle vállalatot. (Kedves olvasóim! Hogyan lehetséges, hogy ezek az erények mára kivesztek a hivatalokból???)
Egyetlen probléma volt csak a magáncéggel, magasak voltak a viteldíjak. 1930-ban a teljes vonaljegy 30 fillérbe, a szakaszjegy 20 fillérbe került. A hatóság ezért azt tervezte, hogy az utaztatás jogát magához veszi, a viteldíjakat csökkenti, s újabb vonalakat kapcsol be a közlekedésbe. (Kedves Hivatalok! Nem lehetne tanulni a régi módszerekből?)

A helyzet 1927-ben úgy alakult, hogy két újabb vállalkozónak engedélyezték a vidéki fuvarok elindítását, azzal a kikötéssel, hogy érintik a Vasútállomást. Elindulhattak tehát az első helyközi buszok Kálozra és Kislángra.
1928-ban pedig már taxik szelték át a város utcáit, ugyanis Bányász János és társai 20 autóval elindították az első taxi-vállalatot. A viteldíjak itt sem voltak alacsonyak! 5 km-es körzeten belül 70 fillért, minden további 500 méterért 25 fillért kértek.

Ezek a buszok 1955-ig voltak forgalomban. (Sajnos ez is pesti kép)

1930-ban már több rendszeres járat közlekedett vidékre. Csákvárra, Kápolnásnyékre, Verebre, Ősibe, és Várpalotára is indult busz.
1937-ben Gánts-éknak már 18 alkalmazottja, 7 társasgépkocsija, és 7 autótaxija volt. A városi közlekedést szolgálta ezeken kívül 20 autótaxi, 12 magánautó és 45 lófogatú kocsi. Érdekes, de a lófogatú kocsik viteldíja volt a drágább, 1 pengő 20 fillér. 

A lófogatú kocsik elnevezése: a 2 lovasé a fiáker vagy konflis,  az 1 lovasé az einspanner vagy konfortabli.

A taxik a Hungária Kávéház (mai Fő utca) és a Fekete sas szálló (Ady Endre utca) elől indultak és rendszerint a Vasútállomásig  vitték a vendégeket.

(Részlet: Farkas Gábor  - Szalai Károly: A vasútvidék története)