Fehérvári anziksz

A török kiűzése után a város ha nehezen is, de 1703-ban végre visszakapta a szabad királyi városi ranghoz tartozó kiváltságokat. A legfontosabb ilyen kiváltság volt a bormérés, a ser-, és szeszfőzés, húsmérés, és őrletés.

Székesfehérvár feudális birtokos módjára gazdálkodott. Szigorúan ellenőrzése alatt tartotta az ezekből származó forgalmat és keményen megbüntette a zsebre dolgozókat vagy azokat, akik bármilyen módon akadályozták a megfelelő bevétel elérését.
Eleinte a város saját maga működtette a jogokat, később viszont bérbe adta őket. A különböző jogok bérleti díjai állandóan változtak aszerint, hogy milyen volt az adott évi termés vagy milyen volt a vásárlóerő. Ha a bérlő panaszkodott a tanácsnál, hogy egy évben kevés bort, sert tudott eladni, akkor lejjebb szállították a bérleti díját, ha pedig láthatóan jó volt a bevétel, akkor a bérleti díjak is emelkedtek.
Eltöprengtem azon, milyen világban élnénk, ha ez ma is így működhetne?

A borból származó haszon az összes bevétel nagyjából egyharmadát tette ki. Vigyáztak is nagyon a város elöljárói, hogy mindenen rajta tartsák a szemüket. Általában tilos volt idegen bort a városba hozni, mivel Fehérvárnak voltak saját szőlői. Akkor tettek csak kivételt, ha a saját termés nem elégítette ki a helyi szükségleteket. 1729-ben Klössl Pál kádármester feljelentette Hiemer Sebestyént, mert rendszeresen idegen bort hozott be. A tőle elkobzott bor harmadrésze az övé lett, megérte hát besúgni. 

Hogy ki és mikor kaphatott bormérési jogot számomra követhetetlenül bonyolult.
Vásárok idején például csak a városnak volt ehhez joga, egyébként a városi polgár saját házában mérhetett bort, a lakos (polgárjog nélküli itt lakó)  viszont nem. Nem mérhettek bort az egyházi és katonai személyek sem. Amennyiben a városlakók engedély nélkül árusító személytől vásároltak, őket is megbüntették. Mégis előfordult jónéhány kivételes eset. Püspöki bormérés létezett, a jezsuitáknak viszont tiltották a dolgot.
Fogalmam sincs a város népe hogyan bírt kiigazodni az állandóan változó szabályokon, pedig aki megszegte ezeket súlyos büntetésben részesült. Volt akinek a majorságát bonttatták le, volt, aki "csak" nem kevés pénzbüntetést kapott. Mindez vajon nagyfokú rugalmasság volt a tanács részéről, erény, hogy gyorsan alkazmazkodni tudtak a változásokhoz, vagy egyszerűen csak a saját zsebük érdekelte őket, s a rendeletek úgy lettek kitalálva, hogy az az ő érdekeiket képviselje?
A legvalószínűbb az lehet, hogy az eltérő helyeken bevételezett összegek, eltérő kasszákba folytak be. A polgárok méréseiből a város részesült, a katonaság és a jezsuiták bevételeit viszont nem ők kapták volna meg, így azokat nem is engedélyezték.

A szőlőhegyek felügyelete a hegymester, őrzése pedig a szőlőcsőszök feladata volt. A hegymesterek javaslatára kezdődött meg a szüret vagy engedélyezett a tanács különböző építkezéseket a hegyen. Hegymesternek lenni jó volt, mert mentesültek a tized megfizetése alól. Nem volt ennyire buli a csőszködés. Bár kaptak némi fizetést (minimális pénzt, húst és kenyeret), a testi épségük gyakran volt veszélyben. 1714-ben például lovasok támadták meg a csőszt, aki egyet lelőtt közülük a flintájával.
Később a megszaporodó lopások, betörések, hatalmaskodások miatt emelték a szőlőőrök számát. 24 botütésre büntették az egyik jobb sorsra érdemest, mivel rátámadt a csőszre. Két szőlőkerülő pedig azért kapott 30 botot, mert megvertek egy nemesembert. Az egyik őrt azért bocsátották el a szolgálatból, "mert éjjel-nappal csak a vadászatot gyakorolta". Szegénynek esélye sem volt egy kis mellékesre.

A fehérvári bor elég jó hírnévnek örvendett. Eljutott Bécsbe Lotharingiai Ferenchez, Pozsonyba, sőt Svájcba is vittek volna belőle, ha a város nem mondta volna le a szállítást.

A bormérések csak meghatározott ideig lehettek nyitva. Ha valaki a nyitvatartási időnél tovább időzött ott, könnyen börtönbüntetést kaphatott figyelmetlenségéért. Ez meg is történt egy mesterlegénnyel, aki a megengedett időn túl is jól érezte magát a püspöki bormérésben. Ma a fél ország a börtönökben csücsülhetne ilyen miatt! Kemény világ volt, kemény büntetésekkel.

A korabeli vendégfogadók sem működhettek alkohol eladás nélkül. 1694-ben össze-vissza kettőről tudunk, s mindegyikben itatni kellett a népet! A megfáradt, napok óta lóháton, szekéren zötykölődő utazók nem a bubimentes ásványvízért tértek be hozzájuk.
Egyik fogadónk a Fekete Sas volt. Ez volt a belvárosi fogadó, ma is látható az épülete az Ady Endre utcában. "Féktelen" mulatozás is folyhatott itt, mivel a tanács 1777-ben a farsang idején engedélyezte a táncot. A bérlőnek 10 ft-ot kellett befizetnie a szegényház javára az engedélyért, a tanácsi biztos pedig felügyelte a táncolókat. 1778-ban már vasár-, és ünnepnap is táncolhattak a fehérváriak, ám kikötötték a szabályzatban, hogy a verekedés tilos. 1779-ben 24 órára bebörtönözték az egyik parkett ördögét, mivel tánctudásán kívül a balhorgát is bemutatta a mulatozóknak.
A másik vendégfogadó a Budai-külvárosban állott. A neve Arany Sas volt. Háborús időkben katonákat szállásoltak el benne, az 1739-es járvány idején pedig itt lakott a chyrurgus (sebész), a sírásók, és a két atya is. Ilyenkor bevételt nemigen hozott a bérlőjének, ennek ellenére némely "tulajdonosa" még megvesztegetésre is hajlandó volt, hogy a bérletet fenntartsa. (Lennel fizette le a bíró feleségét. Lám-lám, ha törvényileg az asszonyoknak nem is lehetett szavuk, azért a házon belül nem mindig a férfi volt az úr!)
Az 1720-30-as évekre már több szállás is működött. A Palotavárosban a Korona, a Mórhoz és a Nagybőgőshöz címzett fogadók a Budai-külvárosban, a Bárány vendégfogadó nem tudjuk  pontosan hol, és Báránd-pusztán is működött egy nem ismert nevű hely.

Különleges szórakozóhely volt a városban a Lövőház, melyet 1767-ben említ magyarul forrás, s abban "Lüdüző-ház"-nak mondja. A telket 1727-ben kapták meg a várostól 12 ft-ért a polgárok (csak ők viselhettek fegyvert). Ha jól sejtem valahol a mai Ősz utca környékén épült fel az első polgári lövölde. (Később máshová költözött de erről majd külön írok még.) 1768-tól már uralkodóilag engedélyezett Lövészegylet működött itt, szigorú városi fennhatóság alatt. Az istentiszteletek alatt vasárnap délelőtt 10-ig és délután 2-4-ig nem volt szabad bort, sört és szeszt  mérni itt, a kuglipályán sem játszhattak ebben az időben, este kilenc után pedig nem volt szabad zenélni. Aki vétett ezek ellen börtönbüntetéssel sújtották.

A szórakozás nagyon szűk keretek között folyhatott. Rendelet tiltotta az esti harangszó utáni mulatozást a mérésekben, pincékben, fogadókban. (Ez nyáron 9, télen 8 órát jelentett.) A kockajáték, és a ferbli tilos volt. Istentiszteletek idején nem tarthattak nyitva a kocsmák, bormérések, tavernák (kávémérések). A táncot olyan rossznak tekintették, mint a babonaságot amit határozatban tiltottak, "mert a lélek kárhozatát szolgálta". A városi kórusvezető engedélye nélkül idegen zenészek nem zenélhettek a városban. A rendbontók jutalma pálca, bot vagy börtön volt. Mindenki döntse el maga, hogy siratja e a mai rossz életkörülményeket. Ki akarna a 18. századiakhoz hasonlóakat?

A serfőzést és mérést hasonló szabályozások korlátozták, mint a bormérést. Szeszt a sör melléktermékeiből, gabonából és szilvából főztek. Amikor a gabonatermés az élelmezésre kellett inkább, a szeszfőzést megtiltották. Sörből és szeszből lényegesen kevesebb fogyott, mint borból. Ennek oka a magasabb ár volt. A sör drága italnak számított. Volt a pálinkán kívül másik szeszféleség is a kínálatban, mégpedig a különleges nevű rosoli és acquavit. Ez utóbbi nevet én ma egy ásványvíznek adnám. Érdekes, hogy míg ennek forgalomba hozását engedélyezték, a másikat pénzbüntetés terhe mellett tiltották.
Hogy miért, ki tudja?

Nem volt egyszerű helyzete az élelmezéssel foglalkozóknak sem. A város hússzékeket tartott fenn, melyeket mészárosoknak adott ki bérbe. A tanács felügyelőket küldött ki hozzájuk a megfelelő minőség betartatására. Leölés előtt az állatokat megnézték, a súlyokat és árakat egységesítették, a kimérendő hús minőségét (nem szagos-e) folyamatosan ellenőrizték.
Figyeltek arra is, hogy a polgároktól a mészárosok az élő állatokat biztosan megvegyék. Ha nem ez történt kötelezték rá őket. Az alispán egyszer börtönbe vetett egy mészároslegényt, mivel az szagos húst akart eladni neki. Hamis mértékek használata miatt pedig komoly pénzbüntetést kapott az egyik legény.
A század közepén öt hússzék működött a városban, a mészárosok pedig megbecsült tagjai voltak a városi társadalomnak. Legnevesebb képviselőjük Hiemer Mihály volt, akit 1691-ben tanácsossá választottak, a rákövetkező évben pedig bíróvá. Családja háza, a nemrég felújított Hiemer-ház,  ma az egyik nevezetessége a városnak.
Hússal foglalkoztak még a hentesek is. Ők csak meghatározott napokon, a házuknál vághattak állatokat és a húst piac és vásár idején árulhatták. Ezen időn kívül csak füstölt húst és kolbászt forgalmazhattak. Az elhullott állatokat mélyen a földbe kellett ásni.